Fokozódik a kétkedés körülöttem. Korábban azt reméltem, előbb-utóbb kinövöm a csodálkozó pillantásokat és senki sem ámuldozik majd az éveim számának hallatán, az idő múlásával azonban a helyzet egyre rosszabbodik. Minél többet vallok be, annál kevésbé hisznek nekem, és még most, a gyermeknapon is kölyöknek néztek, palacsintával csábítgattak.
– Két és fél… Már két és fél esztendős… – apa szomorkásan válaszol, ha valaki a korom iránt érdeklődik. Szeretettel simít végig a kobakomon, és a „már” szócskát nehéz sóhajtással nyomatékosítja. A szinte kötelező kiegészítést olyan komoran ejti, mintha reszketeg vénség lennék, holott ettől messze járunk, és a számok önmagukban nem meglepőek. A tamáskodók inkább azért kapják fel a fejüket, mert néhány holdciklusnyi élettapasztalatot kinéznek belőlem, ám teljesen elképzelhetetlen tartják, hogy kétszer is elfújhattam a gyertyát a tortámon.
A hitüktől függetlenül felnőttem, és érzem, apát megrémíti a megállíthatatlan változás szédítő gyorsasága. Bántja, hogy tovatűntek a hónapok, amelyek alatt gyámoltalan csemetéből érett törpetacskóvá cseperedtem. Sajnálja, hogy nincs visszaút, többé sosem mosolyoghat az ajtónyitáskor a fotel fedezékében menedéket kereső, ijedős apróságon. A vakarcson, aki tűhegyes tejfogaival mindent megrág, kihúzza a szálakat az ágytakaróból, éles ugatásával hergeli a macskát, és riadtan menekül, ha a fenevad fenyegetően megvillantja a körmeit.
A tenyérnyi négylábú a múlté, és bár a termetem kicsi, igenis komoly kutya vagyok... Eztán legfeljebb a súlyom gyarapodhat, magasabbra, netán hosszabbra a palacsintától se nyúlnék. Megeshet, hogy a torkosságom győz, és a mérlegelésnél egyszer elérem a három kiló huszonöt dekát, nagyobb télikabátra, hámra, erősebb pórázra viszont semmi szükség. Örökre akkora maradok, hogy a tacsi találkozók forgatagában is felkeltsem a világrajövetelem dátumát firtatók gyanakvását.
Hiszen ki hinné el puszta bemondásra, hogy a fajtája béliekhez közeledve izgalmában felsíró, őrülten rohangáló, a játékot szertelenül provokáló ebkezdemény kinőtte az ovit? Kinek lehetne beadni, hogy az első oltásaik emlékét éppen feledni próbáló hátulgombolósok csapatában elvegyülő szeleburdi pirinyó, igazából, meglett nyulász dakszli? A dörzsöltebbek nevetnek az ilyen árulkodó különcségeken, ők a szaladgáló tökmagot látják, és tűnődve fogadják a hírt, hogy tavaly lediplomáztam az iskolában.
Mellékes mit gondolnak, a fontos az, hogy apa velem tervezi a bizonytalan és ködös jövőt. A fülembe súgta, hogy megőszülhetek, fehéredhet a bundám, leszokhatok a zabolátlan, kattant bolondozásról, a szemében mégis védelemre, szeretgetésre méltó pici gyerek leszek. Társ a reggeli sétákhoz, türelmes partner az utazáshoz, fülipuszikkal vigasztaló hallgatóság a fájdalmas dolgok kibeszéléshez, múzsa az íráshoz, ölmelegítő a teraszon ücsörgéshez, puha, bújós barát a szunyókáláshoz... A pindurka, akinek a tekintetéből sugárzik a feltétel nélküli bizalom, az odaadás, és a hűség.
Elvitt a nadapi gyermeknapra is. Vasárnap felkapaszkodtunk a templomkertbe, ahol a lurkók buliztak, sétáltunk a focipálya füvén, összeszagoltam a felnyergelt pónival, és a távolból mustráltam az ugrálóvárat. Az arcfestés a hozzám hasonlókat szerencsére alig foglalkoztatja, önfegyelem kizárólag ahhoz kellett, hogy felnőttként viselkedjek, amikor a gyerekeknek szánt palacsintával kínáltak.
A kóstoló illatától csorgott a nyálam, de kénytelen-kelletlen leküzdöttem a falánkságomat. Az édességeket anya nyilván okkal zárja előlem, és a rendezvényen büszke lehetett rám. Miután a szabály az szabály, közönyösen koplaltam... Hagytam, hogy csodálkozzanak, hitetlenkedjenek.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
