Mókás figurájába teljesen váratlanul botlottunk,
feltűnésekor Bóval földbe gyökeredzett a lábunk,
tacskópajtásommal megbabonázva bámultunk,
a sűrű erdőben sétálva vadmalacra bukkantunk.
Aprócska barátunk a világra talán korán érkezett,
a februári fagyok idején biztos fázott, reszketett,
ám számára a bélelt családi fészek szűk lehetett,
így bátorságot merítve lassan előmerészkedett.
Utunkat felettébb óvatos léptekkel keresztezte,
tőlünk csupán néhány méterre fejét felszegte,
a pajkos szellőcske illatát érdeklődve ízlelgette,
tekintetével az égbolton úszó fellegeket követte.
Gondolt egyet, s trappolva utánuk iramodott,
majd az avart felverve játékosan ugrándozott,
a megfakult fű karcsú szálai közt rohangászott,
létezésének örvendezve vidáman rajcsúrozott.
Gyermeki bolondozását mozdulatlanul figyeltük,
pirinyó termetét néma csendben méregettük,
adottságait szépen sorban szemügyre vettük,
mulatságos jelenségét gyorsan megkedveltük.
Sárgás bundáján a híres csíkok hosszan futottak,
a mogyoróbarna sávok tényleg csinosak voltak,
korongban végződő nóziján sárfoltok száradtak,
bájos fülecskéi kobakján pihés kagylót formáztak.
Gazdájuk a hívó horkanást elsőre meghallotta,
a felhangzó röffenés a csalitos felé irányította,
tappancsait azonmód roppant sietősen kapkodta,
mire felocsúdtunk, nekünk már a hátát mutatta.
Köszönésre, ismerkedésre idő ezúttal nem jutott,
a rengeteg új lakója minket Bóval meg sem látott,
lovagommal neki mégis farkcsóválva drukkolunk,
a helyes kismalacnak csodálatos életet kívánunk!
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
