Megcsúsztam a farsangi beszámolómmal. Egy teljes hete, hogy a karneválozók Velencén távozásra kérték a fagyos évszakot, ám múlt vasárnap nem tudtam szavakba foglalni a történteket. Túl sok élményt kellett feldolgoznom a meséléshez. Játékok, zenebona, tengernyi izgalmas program… Szerencsére szunyálhattam a dologra, és végül arra jutottam, jövőre is elmegyek a mulatságra, csak ne fázzak ennyire.
A vurstli már szerdán megjött. Vacogós reggeli ellenőrző körutam idején teherautók csapata sorakozott rakodáshoz a tóparti büfék szomszédságában… A fedett dodzsempálya hamar „kibújt” a földből, a mókás kisvonat sínpárja gyorsan megkerülte a Kígyónyelve-sétány melletti füves placcot. A picinyke gőzmozdony látszólag kedve szerint nekirugaszkodhatott a fordulónak... Kicsomagolták a ringlispílt, az ugrálót, a vidámpark készen állt a gyerekek fogadására.
A korzó épületében négylábúaknak nincs keresnivalójuk, ezért a péntekre meghirdetett eseményekre álruhában sem mertem besettenkedni. Inkább itthon gyakoroltam, a tükröt figyelve csiszolgattam a gesztusaimat, hogy hitelesen alakíthassam Rudolf, a Mikulás szánját röpítő rénszarvas karakterét... Szőrös jelmezemet Toffee-tól, nagyvárosi tacskó barátomtól kaptam, és miután a méretemre igazították, tökéletesen követte a vonalaimat.
Pompásan festettem benne, csupán az zavart, hogy a szombaton megélénkülő jeges szél könnyedén átfújt rajta. Dideregve ténferegtem a plázson, lebegő fülekkel méregettem a vásári portékákat, a kézművesek munkáit, és egyre türelmetlenebbül tekintgettem a messzeségbe… A felvonulók az iskolánál gyülekeztek, seregük bármelyik pillanatban felbukkanhatott a kikötő irányából. Jó ötletnek tűnt a hidegből behúzódni a cukrászda pavilonjába…
A közelgő menetet óriási barnamedve vezette, mögötte nyeregben feszítő lovasnak öltözött maskarás kurjongatott, hátrébb hangszeresek, zászlókat cipelő kosztümösök trappoltak… Orromat az üvegfalhoz tapasztva bámultam az elhaladókat. Láttam elbattyogni emeletnyire nőtt abroncsszoknyás asszonyságot, termetben hozzá illő sárkányt, zömök vaddisznót, álarcos busót... Percekig hömpölygött a tömeg, és annyira lekötött a parádé, hogy az asztalon árválkodó krémes sem érdekelt.
A „karnevál lovagja” ágaskodó paripa helyett szerény drótszamáron érkezett. Rövid kardját kezében szorongatva balanszírozott a kerékpár kormányával, kék köntöse elején ott díszelgett uradalma címere, hegyes sisakján megcsillantak a sápadt napsugarak. Egészen beleszédültem, ahogy triciklin utazó háznépével elsuhant a főtéren terpeszkedő színpad felé.
Maga az ördög ráncigált vissza a valóságba. A szúrós szarvakat viselő, vörös pofájával gúnyosan vigyorgó patás vasvillájával megkocogtatta az üveget velem szemben... Sebtiben felriadtam az álmodozásból, talpra szökkentem, mégis elfutott mielőtt odamordulhattam volna. Köddé vált a forgatagban és hiába szimatoltam, nem akadtam a nyomára.
Bántam, hogy feladtam miatta az édességekkel kitömött boltocska melegét, de a mókás műsor megvigasztalt. Muzsikusok, táncosok, tűzzsonglőrök versengtek a tapsért, egymást érték a remek mutatványok… Sötétedéskor aztán a promenád fénypalástba burkolózott az est csúcspontját jelentő attrakcióhoz, a gondokat, bajokat megtestesítő kiszebáb elégetéséhez…
A hatalmas máglyának immár hűlt helye, a tél elűzéséhez feláldozott boszorkányfigura régen porrá hamvadt a velencei fövenyen. Maradványait messzire hordták a strand homokját rakoncátlanul fodrozó szelek, a rügyfakasztó tavaszra azonban sajnos még várhatunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
