PANKA MESEKÖNYVE

Találkoztam egy igazi tábornokkal, ültem Frédi és Béni lábhajtásos kocsijában, lepacsiztam két embernagyságú kutyával, és Kovács Niki is kölcsönadta a versenymotorját. Kell ennél több? Pláne, hogy eredetileg oda sem akartam menni. Az AMTS, vagy, ahogy hallhattatok róla, a Nemzetközi Automobil és Tuning Show, otthonról még túl távolinak, idegennek tűnt a szememben, de végül megérte, jó buli volt. Elmesélem az egészet, csak ígérjétek meg, hogy köztünk marad, mert igazából ott sem lehettem volna! Anyáék egyszerűen becsempésztek.

Lee generális közvetlenül a csarnok bejárata mellett, balra ácsorgott. Tátva maradt a szám, amikor apa elmesélte, kit is tisztelhetek benne. Remélni se mertem, hogy hozzá hasonló hírességekkel futhatok össze. És akkor tessék, rögtön elsőnek vele találkozom! Korábban csak a tévében láttam, amikor a Hazárd megye lordjai volt műsoron, mégsem tévedés, ő volt az. Összetéveszthetetlen a narancssárga mezében, oldalán a fekete nullával és az egyessel, na meg a zászlóval a tetején.

Amint túltettem magam a kezdeti megilletődöttségen, azonnal a többieket kerestem a szememmel. De se Bo, se Luke. A Duke familiából senki sem mutatkozott. Mondjuk, megértem. Jesse bácsi biztos nem szívesen utazik ilyen messzire. Már nem fiatal, meg a szeszfőzde sem maradhat teljesen magára Hazárdban. Daisy viszont igazán eljöhetett volna. A szótlan tábornok magában árválkodott nélküle, és itt aztán a buggyant Rosco seriffnek nincs hatásköre, a haszonleső Hogg főnök pedig senkinek nem parancsol. Szóval egyikük sem szólhat, ha találkozik az orruk alá gyakran borsot törő lánnyal.

Tanácstalanul ácsorogtam egy darabig. A generális nem egy haverkodó típus, és birkát sem őriztünk együtt. Elmélyült eszmecsere helyett be kellett érnem azzal, hogy szelfizhettem vele, de sajnos még a képek sem sikerültek igazán jól. Tudjátok, az öreg katonát mégse ugráltathattam egy-két fotó kedvéért. Örültem már annak is, hogy hajlandó a kamera előtt pózolni, noha a fények pocsékak voltak. Hol ő maradt árnyékban, hol én nem látszottam jól. Ráadásul néhány kattintás után anyáék is menni akartak. Annyi látnivaló várt még, és szerintük nem tölthettem az egész napot az ajtó mellett.

Igazuk lett, pár lépés után újabb csodába botlottam. Flintstone-ék talán eltűntek a tömegben, de biztos, hogy ott voltak, a kocsijukat bárki láthatta, aki csak arra járt. Leparkolták a placcon, és meg se próbálták elrejteni. A bátrabbak akár a volánhoz is bemászhattak. Hezitáltam egy kicsit, és nem titkolom, majréztam. Képtelen voltam kihagyni a lehetőséget. Muszáj volt kipróbálnom, milyen Frédi kőkorszaki járgánya. Hála az alkatomnak, a kötélkordon alatt könnyedén átbújtam, és zárfeltörés nélkül, simán bejutottam a fapados utastérbe. Meglepően egyszerűnek látszott az egész, és noha riasztónak, indításgátlónak nyomát se láttam, sajnálkozva állapítottam meg, hogy egyetlen környit sem vezethetek. Egyszerűen nem ért le a lábam az ülésről a földig.

Kicsit csalódottan szálltam ki, és készültem odébbállni, amikor a két hatalmas kutya megtalált magának. Először azt hittem, valamiféle felvigyázók, akik azért akarják elkapni a grabancom, mert engedély nélkül bemásztam a kőkorból megmaradt oldtimer ülésére, és talán valamit tönkre is tettem. Mondjuk, kihasítottam a dínóbőr üléshuzatot. De nem. Ők Tóbiás és Balambér, akik a biztonságos közlekedésre oktatják a gyerekeket. Hangoskönyvük is van, és noha nekem szerencsére nem akartak énekelni, leszólítottak, mert látták, hogy érdekel az autóvezetés. Haverkodtunk, és annyira megkönnyebbültem, hogy fényképezni is hagytam magam.

Szinte sajnáltam, hogy néhány perccel később anya közbelépett. Jó lett volna még mókázni kicsit, de megragadott, és már mentünk is Kovács Niki standjára. Tudjátok, a motorversenyzőére, aki többszörös rekorder. Igazi, eleven híresség, az első magyar lány, aki bemutatkozott a gyorsaságimotoros-világbajnokság, a MotoGP 125 GP kategóriájában. A meghatottságtól egy hang se jött ki a torkomon, pedig az igazi meglepetés még váratott magára. Rövid ismerkedés után vendéglátónk megengedte, hogy míg beszélgetnek, motorozzak kicsit.

Na jó, nem nagyzolok. A kétkerekű szörnyeteget nem vihettem el, sőt, csak a saját biztonsági ülésemben szállhattam nyeregbe. Mindenesetre biztosra veszem, sokan még így is szívesen lettek volna a helyemben. Álomszerű volt. Egyhelyben álltunk, valahogy mégis éreztem a száguldást. Hallani véltem a motor visítását, ha lehunytam a szemem, szinte láttam, ahogy rohan mellettem hátrafelé a táj. Összeszorítottam a szám, hogy a fogaimon ne kenődjenek szét a muslincák, és bevallom, magamban egy picit berregtem is. Mintha tényleg motoroznék. Aztán hirtelen fel kellett ébrednem.

Anya befejezte a beszélgetést, és indultunk tovább. Fel a VIP-be, végig a mindenféle standokon, versenyautók, hajók, repülőgépek között. Kapkodtam a fejem, annyi volt a látnivaló. Délutánra alaposan elfáradtam, ennek ellenére sajnáltam, amikor hazaindultunk. Kifelé menet pedig már nem kellett meghúznom magam a kocsiban. Belefért az is, hogy a kapuban, a biztonsági őrök szeme láttára köszönjek annak a méretben hozzám nagyon hasonló, cser-fekete kistacskónak, akivel bent a kiállításon sajnos nem sikerült összeakadnunk. Talán legközelebb, és akkor mi, kutyák, együtt motorozhatunk.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.