Hegyes orrommal kiszagoltam gyors közeledésüket, lebegve lógó füleimmel kiszűrtem élénk zajongásukat az erdő tavaszi sóhajai mögül. Szaporán szedtem picurka tappancsaimat, hosszúkás testemmel derékból tekeredve vettem a kanyarokat, csillogó tekintetemmel kíváncsian fürkésztem felbukkanásukat. Vöröslő bundámban parányinak tűnhettem a barnás avarban, apró termetemmel elvesztem a kócos fűcsomók takarásában, a kiránduló gyerekek mégis messziről felismertek.
Tacskó! Tacskó! Tacskó! – harsogták teli torokból, ujjongva mutogattak, megjelenésemnek örvendezve lelkesen tapsoltak. Félkörben álldogálva fogadtak, izgatottan tanakodtak, nevetgélve sugdolóztak, a bátrabbak óvatos mozdulatokkal lassan hozzám hajoltak. Mire észbe kaptam, barátságosan közrefogtak, csokoládé, cukorka, szalámis szendvics illatot árasztó praclijaikkal sorban megcirógattak, tulajdonságaimról a jól értesült bölcselkedők rögtönzött szemináriumot tartottak.
A tévedhetetlenek azt bizonygatták, hogy a fürge üregi nyúlra, a csíkos borzra, a ravaszdi rókára vadászom, a föld mélyébe vezető sötét járatokba boldogan bemászom. Puszta kedvtelésből hasonlókat ugyancsak buzgón ások, kicsinyke mancsaimmal a bokrok fedezékében hatalmas gödröket csinálok. Felszín alatti utamról egyedül határozok, az utánam kiabált utasításokra gyakran fittyet hányok. Hallásom szelektív, a hívásra nem is hederítek, ölbe kizárólag saját örömömre megyek.
Pontosan tudták, mivel csábítgassanak, feneketlen bendőjéről híres fajtám mohó falánkságára építve óriási pakkjaikban matattak. Hamarjában előkerült a szalvétába, fóliába csomagolt temérdek elemózsia, a nagy szeretettel bezacskózott uzsonna. Emitt próbáltak lekenyerezni gusztusos felvágottal, piroslón mosolygó almával, amott kínálgattak csípős kolbásszal, egzotikus banánnal. Jöhetett bármi, uralkodtam magamon, senkitől sem kunyeráltam az ínycsiklandó falatokból.
Folyvást dicsértek, magasztaltak, kitűnő látásomról, pompás szimatomról seregnyi jót mondtak, makacsságomon tátott szájjal álmélkodtak. A sikertelen megvesztegetési kísérletekkel fokozatosan felhagytak, apa letűnt korokat idéző térképének szakadozott szélű papírját gyűrögetve szüntelenül azon merengtek, csöppnyi dakszli létemre milyen pazar túrát teljesítek. Követték, honnan indultam reggel, merre sétáltam délelőtt, nézegették, vajon hol zárom majd a végtelennek tetsző barangolást.
A fárasztó menetelésnél a hidegben talán csak ácsorogni lehet nehezebb, vastag kabátot, csinos fejfedőt viselő csodálóim percek múltán kiszúrták fázós reszketésemet. Vacogtam, cidriztem, ahogy rendszerint a húsz foknál hűvösebb időben szoktam, a magasból vidáman lekacsintó napocska tündöklő fényében sütkérezve egyre nyugtalanabbul toporogtam. Kerestem, kutattam, simogató melegre vágytam, a ragacsos sárban, az utálatos nyirkosságban itthoni kuckómról ábrándoztam.
A hazáig hátralévő számtalan kilométerre készülve a köröttem rajcsúrozókkal megint lepacsiztam, búcsúzóul cuppanós fülipuszikat osztogattam. Gondolatban már a bolyhos plédek, a tollal bélelt dunyhák, párnák kényelmes világában hemperegtem, képzeletben degeszre tömött pocakomat a mennyezetnek fordítva pihengettem. Kéjesen elnyúlva szuszogtam, az incselkedő pletykákat megcáfolva az ágyból az enyéimet ki nem túrtam, a pokrócokból az egész családnak adtam.
A hegyeket, völgyeket borító madárdalos rengeteg zöldellő valóságban jobbára szó sincs kosztról, kvártélyról, ám ezúttal esőben hisztizni, vérig sértődve duzzogni, bocsánatkérésre várni sem láthattak. Pajkosságommal, könnyed játékosságommal alighanem mindenki szívét meglágyítottam, szerény mesekönyvemnek olvasókat találtam... Hétvégén kiránduló gyerekekkel csavarogtam, csapatuknak bemutatkoztam, személyükben a tacskóknak néhány újabb komoly rajongót hoztam.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
