Dermesztően indult a hét. A tavasz visszavonult, a langyos meleg jeges szeleknek engedte át a stafétát. A borongós égen sötét fellegek úsztak, kitartóan havazott, a vidám énekesmadarak elcsendesültek, a közeli erdőben kárörvendően károgtak a varjak. A tél demonstrálta, hogy okozhat meglepetéseket, ám most alig foglalkoztak kifulladó erőfitogtatásával. A világot nem a hideg, vagy holmi hótorlasz bénítja.
A járvány kíméletlen, tapintható a félelem. Elnéptelenedtek az utcák, a televízióban katasztrófafilmeket idéző felvételek peregnek. A híradókban egymást érik a rémségekről szóló tudósítások, a vágóképeken zsúfolt külföldi kórházakat, lélegeztetőgépeket, fáradt doktorokat, fegyveres rendőröket, katonákat, kiürült boltokat, patikáknál kígyózó sorokat mutogatnak… Csupa olyan dolgot, amit korábban hitetlenkedve fogadtam volna.
Kételkedésnek sajnos nincs helye, az óvatosság felértékelődött. A tamáskodás gyorsan kiment a divatból, dukál a kesztyű anyának a kenyérvásárláshoz, a hentesnek a vevők kiszolgálásához, apának az autó tankolásához... Kézmosást kézmosás követ, a tréfálkozás ideje elmúlt. A maszk mulatságos farsangi kellékből általános viseletté szürkült, látványa keveseket késztet mosolygásra… Nemrég még legyintgető benzinkutasunk immár sáljával rögzíti a sajátját.
Vészjósló a némaság, apró falucskánkban komolyabb zaj ritkán töri meg a csöndet… Megszűnt a dübörgő jövés-menés, a szokottnál lényegesen szerényebb a forgalom. A szomszédban néha felberreg a rönköt daraboló láncfűrész, csattan a tüzelőt hasogató fejsze… Fülsüketítően hangosnak tűnnek a kőhajításnyira magasodó templom tornyában megkonduló harangok.
Bezárkóztak az emberek, akinek nem muszáj, ki sem dugja az orrát… Lejjebb adtam én is. Beletörődtem, hogy anyáék a veszélyhelyzetre tekintettel kerülik a velencei korzót... A strand megvár, sétálhatok a kapunk mellett haladó turistaúton. A hámomat díszítő háromszög alakú túravezetői kitűzőmmel peckesen trappolok, elérem a nadapi szintezési ősjegyet, aztán uccu, irány a fás rengeteg.
A kopaszon is fenséges ágak katedrálisában illedelmesen lépkedve elhagyjuk a vörösesbarna, málladozó sziklákat, felkapaszkodunk a rügyező bokrok árnyékában kanyargó ösvényen. Átcaplatunk a fenyvesen, majd a lassan zöldülő, megsárgult fűvel borított réten. Keresztezzük a pártatlanul oldalra lejtő focipályát, hogy újból a növények sűrűje felé forduljunk, és cirka két kilométernyi kutyagolás elégedettségével hazatérhessek, elfogyaszthassam a kosztomat…
Kiegyeztem a kirándulós testmozgással, hanyagolom a tóparti plázs négylábúaktól tiltótáblákkal óvott finom homokját… A fatörzsekre pingált piros jelzés praktikus cserével kecsegtetett, és maradéktalanul eleget tesz a kijárási korlátozás szabályainak is. Vírusmentességére garancia, hogy rajta battyogva teremtett lélekkel se találkozunk, a bozótos pedig kész kaland… Nyuszik, rókák, őzek nyomát szimatolhatom.
Mindenütt jó, de a legjobb itthon. A péntek óta vendégeskedő szép időt válthatják újabb fagyok, próbálkozhat a betegség... Dakszlis optimizmussal nézek szembe a kihívásokkal, bízom falaink bevehetetlenségében, meghúzom magam, és segítek anyáéknak... Az átmeneti fogság nem nagy ár az életért.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
