Kész, vége, itt van. Napok óta minden reggel látom a nyomait a kertben, és ma betolta a lábát az ajtórésbe is. Anyáék ismerik régről, és szerintük ez csak a kezdet, a foga fehérjét később mutatja majd ki. Sokáig keménykedik még velünk, és esélyünk sincs elkergetni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy szembenézünk vele. A lakásba nem engedjük be, ha pedig kint akad dolgunk, összehúzzuk magunkon a kabátot és bátran beleszagolunk a leheletébe, álljuk a csípéseit, szúrásait. A hideg megjött, és alighanem marad tavaszig.
Vénasszonyok nyara vagy indián nyár, nekem teljesen mindegy, minek nevezzük, a kora ősz gyönyörű. Az idei legalábbis tetszett, az elmúlt hetek csodásak voltak. A fátyolos napsütést ritkán zavarták meg felhők, a langyos melegben nagyokat sétáltam, és láttam, hogy az elszántabbak a Velencei-tó tizenöt fokos vízébe is bemerészkedtek. Brrrr! Borzongva figyeltem, ahogy egyesek bokáig, mások nyakig megmártóznak, és kicsit olyannak tűnt az egész, mintha júliusban, esetleg augusztusban járnánk. A tópartról legfeljebb a kék-sárga napernyők és a különféle árusok sora hiányzott. A zsibongó tömeg és a szeméthegyek nélkül kibírtam valahogy.
Szavunk se lehet, a meteorológusok szóltak előre, és vasárnap tényleg elromlott az idő. Szombat délután majdnem húsz fokot mutatott a hőmérő árnyékban, és amikor kifeküdtem a teraszra napfürdőzni, pár perc után szinte melegem lett. Ma viszont ilyesmi fel sem merülhetett. A Nap búcsúzóul megvillantotta sugarait, mégis hűvösnek éreztem a levegőt. Fújt a szél, esett az eső, a délelőtti csavargáshoz a mellkasomat védő, bélelt hámnál több kellett. Anya pulcsit adott rám, és azt hiszem, hamarosan előkerül a szekrényből valamennyi téli holmim. A garbóm, a kék matrózcsíkos, kapucnis pulóverem, a piros és a barna kabátom.
Felvehetek bármit, de a hideggel kénytelen leszek újra megbarátkozni. Tudjátok, én harminc fokban is takaróba burkolózva alszom, és húsz alatt fázni kezdek. Aggódom. Mi lesz most velem? Komoly, hogy jövő tavaszig csak felöltözve tehetem ki a lábam a lakásból, és úgy is dideregni fogok? Ne már! Egyedüli vigaszom, hogy apa szerint nincs baj, az első talajmenti fagyok, amik termetemből adódóan engem fenyegethetnek, leghamarabb november derekán érkeznek meg, és addig van időm felkészülni. Optimistán azt jósolja, hogy a következő hetekben megszokom a fokozatos lehűlést, és mire bekopogtat a tél, rá se hederítek az egészre. Karácsonykor megint egyenesen amiatt nyafogok majd, hogy nem esik a hó.
Legyen igaza, ám már annak is örülök, hogy tegnap este begyújtott. Megrakta a nappaliban álló hatalmas kályhát az előre gondosan felhasogatott fával, és együtt lestük, ahogy erőre kap a tűz. A finom meleget adó szerkezet üvegezett ajtaján keresztül bámultam a táncoló lángokat. Forró hálát érzek irántuk, hiszen az ő érdemük, hogy bent pulcsi nélkül sem fázom. Meg a fűtés rituáléjáé, amiben apa évtizedes gyakorlattal rendelkezik, és így talán elbújtathatunk valamit a nyárból a négy fal közé. Jó lenne, ha sikerülne, és a hideg legfeljebb akkor jutna az eszembe, amikor kipillantok a kertre.
Oda, ahol máris ámulatba ejtően változik a világ. A csodás zöld lombkoronát viselő fák egyik napról a másikra sárgába, vörösbe öltöznek, és mindenki készül a hosszú téli álomra. A növények lassan szélnek eresztik leveleiket, a haragoszöld színhez csak az ablak előtt magasodó óriási fenyő, a vénséges vén tiszafa, és a tuják csapata ragaszkodik dacosan. A pici kerti tóban még nyílik a tavirózsa, de a sikló, akit csupán futólag ismerek, egy ideje nem jelentkezik, a halak meg valószínűleg készítik a fészküket az iszapban. Most, hogy esteledik, és a teraszon, apa ölében ülve, pokrócokba bugyolálva ezeket a hidegről panaszkodó sorokat írom nektek, hallom a bokrok zörgését. A nyár óta nálunk lakó süncsalád indul éppen portyára a korán érkező sötétséget kihasználva. Egyike lesz ez a szezonzáró csavargásaiknak, télre a tüskéshátúak is visszahúzódnak a vackukba.
Mindannyian mégsem bújhatunk el hónapokra, néhányan ébren maradunk vigyázni a világra. Cinimini, a cicám, meg én biztos kitartunk, és mert tudom, mi a nyúlász tacskók kötelessége, talajmenti fagyok ide vagy oda, ha kell, kabátba bújok, kimegyek és teszek a hidegre... Ismétlem, ha kell. Addig viszont inkább rápihenek. Odabent vár a puha, meleg ágyikó, és szeretnék legalább reggelig egy jót aludni.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
