Lediplomáztam! Még mindig alig hiszem el, hogy sikerült. A reggeli ébredéskor olyan meseszerűnek tetszett a gondolat, hogy megrémültem, talán a diplomaosztót is csak álmodtam. Azt, ahogy ott állok a napsütésben, a levegőt betölti a frissen nyírt fű illata, elmélyülten tanulmányozom az előttem cipekedő hangyákat, és akkor egyszeriben kiszólítanak. Megilletődötten előre tipegek, átveszem az oklevelet, lepacsizok, és míg szól a taps, torkomban dobogó szívvel kocogok vissza a helyemre... Nem, szerencsére ez nem álom, tényleg kijártam az iskolát. Papírt is kaptam róla, itt van az ágyam mellett a polcon. Kérik-e majd valaha valahol, nem tudom, de bekeretezve biztos jól fog mutatni a falon.
A családban most sem én vagyok a legképzettebb, anya és apa mégis nagyon büszkék rám. Szerintük szép dolog, hogy szorgalmas voltam, tanultam, gyakoroltam, és kivétel nélkül minden előadáson részt vettem. Igen, mindegyiken. Ha nem hiszitek, kérdezzétek meg apukámat! Egyetlen tanítási napot ki nem hagyott, mindig időben berakott a kocsiba, és elautózott velem a sulihoz, kicsöngetés után pedig anyuval hazavittek. Nyugodtan fanyaloghattok, hogy könnyű annak, akit hoznak-visznek. Mert tudjátok mit? Lehet, hogy igazatok van. Ha egyedül kellett volna eljárnom az órákra, előfordulhat, hogy oda se találok. És elvégre úgyis csak az a fontos, hogy levizsgáztam. Méghozzá dicsérettel.
Az iskolába egyébként mindenki kocsival járt. Kicsit sajnálom is, hogy vége. Na, nem az autókázás miatt, inkább mert az osztályunk jó banda volt. Magnus, Lili, Szögi, Folti, Soma, és a többiek. Ma egytől egyig a haverjaim, noha az első nap el sem tudtam képzelni, hogy valaha összerázódunk. Valahogy annyira utálatosnak éreztem az egészet. Talán a kellemetlen időjárás tehetett róla, vagy azt éreztem furcsának, hogy már az elején csendben kellett maradni? Igazán nem tudom megmondani. Mindenesetre biztosra veszem, ti is nehezen fogadnátok el, ha rátok parancsolnának, és egy helyben ülve figyelnetek kellene. Arról pedig ne is beszéljünk, mi lenne, ha azt várnák, hogy szépen sorakozzatok.
Ne nevessetek, nem kis dolog ám ez. A katonák is sokáig tanulják a gyors sorakozót, a zárt alakzatban menetelést, tőlem meg aztán ilyesmit korábban egyszer se kértek. Az oviban és otthon talán elkényeztettek. Elnézték, ha kelekótya voltam, a csínyeket meg lehetett úszni egy kis dorgálással. Itt viszont? Tucatnyian iratkoztunk be a csoportba, és bár egyikünk sem ismerte a másikat, azonnal rendnek kellett lennie. Ott feszengtünk zavartan, kicsik, nagyok együtt, és persze, én voltam a legkisebb. Nyújtogattam a nyakam, akár a moziban, mert alig láttam valamit az előttem magasodó alakoktól. Jobb híján próbáltam utánozni a mellettem állókat.
A tanárunk szerencsére ismerős volt. Mielőtt rosszra gondoltok, nem vagyok protekciós. Ilyet véletlenül se mondjatok! Annyi az egész, hogy Gábor korábban járt nálunk családlátogatáson. Megnézte, elég nagylány vagyok-e már. Beszélt anyával és apával, meg sétáltunk egyet az erdőben, mielőtt áldását adta rá, hogy beiratkozzak az iskolájába. Megtisztelve éreztem magam. Elég komolynak látott a tanuláshoz, és bármilyen aprónak számítok, tegezhettem akár az órákon is. Mindegy, az alaki gyakorlatokat ismételtük újra, az egy helyben posztolást, vagy a behívást gyakoroltuk, minden találkozáskor pacsiztunk. Éppen úgy, ahogy a bizonyítványosztáskor is, amikor felemelt magához, és egy fülipuszi után átadta az oklevelemet.
„Diploma” – Felül, középen ez van ráírva nagybetűkkel. Alatta az, hogy „Az Alba Dog Center Kutyakiképző Iskola alapfokú tanfolyamát sikeresen elvégezte”. Lejjebb anya és apa, meg az én nevem. Dátum, aláírás, pecsét, ahogy kell. Egyedül annyi dolgunk maradt, hogy a díszes papírt kitegyük valami jól látható helyre a lakásban. Büszke vagyok rá, mert azt tanúsítja: bár szeleburdi törpetacskónak születtem, tudok láb mellett sétálni, szlalomozni, akadályt ugrani, mi több, a koncentrációs gyakorlatokban is megszereztem a jártasságot.
Csak úgy mondom, az utóbbi azt jelenti, ha esetleg sajttal vagy virslivel megvesztegettek, elég a vezényszót tudnotok, és máris rezzenéstelen tekintettel figyelek, ülök, állok. A jutalomfalatot persze kizárólag akkor fogadom el, ha anyáék engedik, és amint a nevemen szólítva magukhoz hívnak, nem tudtok maradásra bírni, akár a vizes fűben is hozzájuk szaladok.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.