PANKA MESEKÖNYVE

Gazsi bácsit, a sokat látott táborvezetőt kevés dologgal lehetett meglepni. Utóbb mégis úgy mesélte, a szívéhez kapott, amikor egy kanálnyi gulyást a szájában forgatva elmerengett, és önkéntelenül beleolvasott az asztalon előtte fekvő üdvözlőlap ákombákom betűkkel írt szövegébe. Igazán nem volt szokása az ilyesmi, ám mert a táborozó kislány képeslapja a postázásra váró levelekből összerakott kupac tetején hevert, ebéd közben valahogy megakadt a szeme az első sorokon: „Anya! Én itt lettem nagylány”.

A kanál megállt a levegőben, a fehér papíron girbegurbán futó kisiskolás kézírás sokkolta az „öreget”. Ijedtében vissza is köpte az ételt a csajkájába, és kapkodva próbálta összeszedni a gondolatait. Hogy micsoda? Hát ki volt az a disznó? A gyerekek nyári táboroztatásával puszta szívjóságból foglalkozó, minden szabadidejét feláldozó, ősz vasutas vérnyomása egy szempillantás alatt az egekbe szökött. Már látta is magát, ahogy bilincsben elvezetik, és hiába próbál mentegetőzni, igazából nincs mentsége. Felelőtlen volt, nem figyelt oda, és ami történt, megtörtént. A békés ebédnek azonnal vége szakadt, parancsok röppentek szerteszét, és a táborban dolgozó vezetők diszkréten próbálták kideríteni, ki, mit követett el.

Régóta fontolgatom, hogy beszéljek-e nektek erről, és végül arra jutottam, bármennyire is intim dolog, inkább szóba hozom, még mielőtt valaki úgy jár, mint évekkel ezelőtt Gazsi bácsi azzal a kislánnyal. Szóval, csak hogy tudjátok, egy ideje rajtam a levélírás sora, én is nagylány lettem. Némi könnyebbség, hogy velem itthon történt, az ételt senki nem köpte vissza rémületében a tányérba, és a hír hallatán belső nyomozás sem indult.

Anya és apa aggódó arccal néztek rám, és látszólag tudomásul vették, hogy idáig jutottunk. Számítottak rá, mert minden lány életében eljön egyszer az első, valahogy mégsem voltak felkészülve. Beszéltek már az idő múlásával egyre közelebb kerülő, fenyegető lehetőségről, és reménykedtek, hogy van idejük… Hogy most még csak nem, hiszen olyan korai... Mondják, a mai lányok hamar érnek, ám velem talán máshogy lesz. És erre tessék, nem lett máshogy.

Egy szót se szóltak, mégis nagy felhajtás kerekedett. Tették, amiről azt gondolták, ilyenkor az a helyes. Tanácskoztak orvosokkal, mindjárt többel is. A következő fontos lépésekről nem akartak egyetlen szakvélemény alapján dönteni. Telefonálgattak, szervezkedtek. Számba vették, mi mindenre lehet szükség a közeljövőben. Anya csomagokkal tért haza, apa belefogott a lakás sokadik átrendezésébe. A kanapékra védőhuzat, az ágyra cseppálló lepedő került.

Nem értettem, mi szükség erre a hajcihőre. Megvoltak a saját bajaim, az újabbak kicsit se hiányoztak. Fájt a hasam, és a hangulatom is megváltozott. Máskor vidám és szeleskedő vagyok. Rohanok mindenhova, mint a bolond. Azokon a napokon viszont… A futkosásban nem leltem örömöm, a játékaim sem érdekeltek. Inkább ültem és bambultam, vagy aludtam. Esténként takaróba bugyolálva odabújtam anyához, vagy apához. A korábbinál is jobban vágytam a szeretgetésükre, a simogatásukra, de ők nem erőltették a babusgatást. Mintha azt várták volna, ha egyszer nagylány lettem, viselkedjek is úgy.

Mert aki nagylány lesz, feltétlenül komolynak kell lennie. Nem mászhat állandóan a szülei ölébe, fegyelmezetten kell viselkednie otthon, az autóban, az utcán, és számíthat arra is, hogy véget ér a gügyögős gyermekkor. Megtörténhet, hogy határozottabban beszélnek vele, és másként néznek rá. Nálam a legfontosabb változás az volt, hogy noha mindig is szigorúan porciózták a reggelimet és a vacsorámat, azokon a napokon a szokásosnál jobban odafigyeltek az étrendemre. Anya erőltette, hogy a kedvencem, a báránypacal helyett érjem be párolt zöldséggel. Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, mégis, ha apa nem szánt volna meg néha titokban egy-egy falattal... Ahhh! Belegondolni is borzasztó.

Ilyen lenne nagylánnyá válni? Sokat tépelődtem magamban, és arra jutottam: ha igen, hát maradtam volna inkább kiscsaj örökre. Pláne, hogy kaptam tüzelőbugyikat is. Hoztak belőlük mindjárt hármat, és elvárták, hogy felváltva ezekben korzózzak. Minden nap frissen mosottban. Tök ciki volt, és biztosra veszem, akkor régen, ott, abban a nyári gyerektáborban, arra a kislányra nem adtak ilyesmit. Még akkor sem, ha a „nyomozás” hamar kiderítette, hogy semmi „olyan” nem történt, csak életében először megjött neki. Pont, ahogy nekem is.

Azt hiszem, roppant furcsán festhettem a rózsaszínmintás, fodrosszélű bugyikban, amiken külön kivágást hagytak a farkamnak. Olyan lehetett, mintha monokiniben nyomnám, miközben ezt a viseletet szerintem nyilvános helyen régebben sem engedték a lányoknak. Egy iskolástáborban különösen nem. Nálam, egy gyerektacskónál talán elmegy az ilyesmi, akár otthon, akár a velencei korzón. Legalábbis meg lehet magyarázni, hiszen kellett, véreztem, és az illetlen öltözet nélkül mindenfelé nyomokat hagytam.

De ennek egyszer és mindenkorra vége, ilyet soha többé! A nektek írt levelemet direkt úgy teszem ki az asztalra, hogy anyáék is láthassák, és ha beleolvasnak, azonnal megértsék, monokini helyett legközelebb valami mást kell kitalálniuk.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.