PANKA MESEKÖNYVE

Megszállottak lepték el Zánkát szombaton. Akár a tiszavirág, egyetlen napig rajzottak, de ezt az egyet alaposan kihasználták. Tele volt velük minden. Hemzsegtek a Balatoni úton, és az egyébként csendes településen mindenütt hallattak magukról. A legsúlyosabb helyzet mégis a néhai úttörő-, ma Erzsébet-tábor területén alakult ki. Több ezer megszállott és másfélezer autó, a kevés kivételtől eltekintve mind Alfa Romeo, zsúfolódott össze az ifjúsági strand fái alatt. Tudom, mert ott voltam, és miután a megszállottság állítólag fertőző, várom a lappangási idő végét, hogy kiderüljön, elkaptam-e valamit.

A rajzás kora hajnalban kezdődött. A megszállottak az ország legtávolabbi csücskéből, sőt még külföldről is megindultak Zánka felé. Ellepték az utakat, és ha már egyszer ez az ő napjuk, egymás mellett elhaladva nemcsak a fényszórót villogtatták, ahogy máskor, hanem gyakran dudáltak is. Mi napkeltekor vágtunk neki a túrának, de fénykürtből, dudaszóból jutott így is éppen elég. Sodort az áradat, és nagyjából akkor gördültünk be a Balaton-parti tábor kapuján, amikor hétvégén általában felkelek. Lustálkodásról most szó sem lehetett, anya az AlfaCity rendezvényét ki nem hagyta volna. Hivatalból foglalkozik a megszállottakkal. Mit csináljunk? Ilyen a munkája. És ha ez nem lenne elég, ott van apa is. Évekkel ezelőtt megbabonázta a Visconti kígyó, és azóta ragaszkodik a saját Alfájához. Ártalmatlan megszállott, nincsenek komoly tünetei. Őrizgeti a piros autót, és próbál vigyázni rá.

Szívében az első mégis én vagyok. Saját helyet kaptam az Alfa könyöktámaszán, és innen aztán mindent láthatok. A tájat, az utat, a forgalmat, és Zánkán még abban is kikérte a véleményemet, hol parkoljunk le. Két fa között egy védett helyet választottunk. Ha már egész napra hátrahagyjuk, a házikedvenc legyen biztonságban. Bezártuk, aztán irány a buli. Bevetettük magunkat a megszállottak közé, és igyekeztünk elvegyülni, ami a magunk módján sikerült is, hiszen lépten-nyomon leszólított valaki. A legtöbben csak egy simogatás, mások rövid fotózkodás kedvéért állítottak meg. Pedig semmi Alfás nem volt rajtam. Se dressz, se kitűző. Egyedül a hátamon végigfutó fekete versenycsík sugallhatta, hogy a megszállottak közé tartozom. Kiskoromtól megvan, és kicsit tényleg olyan, mint amivel a száguldásra termett autók különböztetik meg magukat. Náluk a gépházfedélen kezdődik és a hátfalon ér véget, az enyém az orromtól indulva egészen a farkam hegyéig tart.

Az Alfák fontosak, ám apa éppen csak megnézte őket. Egész nap engem istápolt. Sétáltunk a fűben, odafigyelt, hogy ha megszomjazom, legyen mit innom, és feleslegesen aggodalmaskodtam már előre, hiszen még az ebédemet is időben tálalta. Ha pihenni akartam, a karjaiba kapaszkodva kifújhattam magam. Gyakran éltem a lehetőséggel, mert a magasból sokkal messzebbre látok, mint amikor a saját lábaimon állva nyújtogatom a nyakam. Míg pihegtem, megnézhettem például a hamburgeres sütőjén izzadó hússzeleteket, és nem győztem nyelni a nyálam. Bebámulhattam a parkoló Alfákba, és meg kellett állapítanom, nincs okunk szégyenkezni, a miénk a szebbek közül való. De legalább ennyire örültem annak is, hogy a tömeg ellenére láttam a színpadot, és rajta Rákóczi Ferit.

A hórihorgas szakállast ismerem. Nem, nem a rádió-, vagy a televízióműsorokból. Többször találkoztunk itthon, Velencén. Ő kocog, én sétálok anyáékkal, és ha összefutunk, beszélnek néhány szót. Méghozzá gyakran éppen az Alfákról. Tudjátok… vagy, ha nem, hát én most tényleg csak nektek elárulom… Feri is megszállott. Bizony. Saját Alfája van, meg a márka felkent nagyköveteként is odateszi magát. Rendkívül komolyan veszi, és a zánkai bulin bevállalta a házigazda szerepét is. Szakított időt a közös fotózásra, aztán nagy szöveget nyomott a színpadon, ismertette a programot, és mellette lehettem, amikor megcsinálta a nap interjúját egy igazi élő legendával.

Hogy kivel? Akár hiszitek, akár nem, magával Bergendy Pista bácsival. Igen, igen, azzal a Bergendyvel. A Süsü zeneszerzőjével, a szaxofonossal, akinek az asztaltársa lehettem a büféknél, és aki szintén megszállott. Feri is rögtön az Alfákról kezdte faggatni, amikor egyszer csak megjelent mellettünk a mikrofonjával. Beszéltek Pista bácsival a zenélésről, a száguldásról, meg persze az autókról. Elmerültek a technikai részletekben, és bevallom, amikor a modellekre, a motorokra, a lóerőkre terelődött a szó, elvesztettem a fonalat. A meglepetésen már úgyis túl voltam. Ti tudtátok, hogy az Alfa Romeo idén száznyolc éves? Hogy egy ilyen régi olasz márkáért rajonganak ennyien? Mit tudhatnak az Alfák, hogy miattuk van tele Zánka a megszállottakkal?

Elhessegettem a gondolatot, hogy a hirtelen támadt kíváncsiságom talán rossz jel. Tünet, hogy megfertőztek, és hamarosan én is megszállott leszek. Önmagam megnyugtatására gyors önvizsgálatot tartottam, és arra jutottam, hogy nem is érdekel annyira, mi történt egy évszázaddal ezelőtt. Agárdon, a kutyakiállításon legalább ennyire izgatott voltam, és bár Zánkán összefutottam Bogival, a tacskóval, akivel a bámészkodók örömére ketrecharc-bemutatót rögtönöztünk, itt mégiscsak kevesebb volt a játszótársként komolyan vehető kutya. Az meg aztán hosszú időre eloszlatta a félelmeimet, hogy nincs az az „újautó-szag”, amit csábítóbbnak találnék a sültkolbász illatánál.

Megnyugodtam, és inkább arra figyeltem, hogy mindenkivel barátságos legyek, aki a négykerekűek mellett engem, a négylábú törpetacskót is észrevett. Akik rám köszöntek, kaptak a vizitkártyáimból. Annyit elosztogattunk, hogy az estére beígért koncertek kezdete előtt teljesen kimerült a készlet. Egyetlen gyűrött példány nem sok, annyi sem maradt, de kicsit se bántam. Örültem, hogy apa a karjába vett, visszavitt a ránk váró autóhoz, és igazán hálás vagyok az Alfa Romeonak, amiért csendben hazahozott.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.