Egyre inkább otthon érzem magam Aninál. Most, hogy anya nagynénje elutazott Floridába, gyakran megfordulunk a lakásán, és egészen megszoktam már az emeleti kilátást a teraszra nyíló, hatalmas üvegajtóból. A padlófűtést, az ismerős bungit a lépcső alatt, a konyhaszigetet, ami körül olyan jól lehet rohangálni. Míg haza nem jön, enyém a hely, ugrálok az ülőgarnitúrán és szarok a szőnyegre.
Higgyétek el, az utóbbi igazán véletlen volt. Kicsit sem akartam, de apáék nem vették észre, hogy kimennék. A fürdőszobában takarítottak, és bármennyire is igyekeztem, szorítottam, végül kicsúszott. Ez van. Az vesse rám az első követ, akivel még soha, semmi hasonló nem fordult elő. Anya némi fejcsóválás kíséretében bezsákolta a művemet, és rendbe hozta a szőnyeget. Csak nektek mondom, aligha lehetett nagyon nehéz dolga, mert kemény volt, és nem hagyott nyomot… Ha értitek.
A baj tehát elhárítva, nincs katasztrófa, mégsem vagyok teljesen nyugodt. Lelkiismeret-furdalásom van. Azt hiszem, illene töredelmesen bevallanom Aninak a kínos esetet, és ez nem ígérkezik könnyűnek. Gyűjtöm a bátorságot, de egyelőre azt sem tudtam eldönteni, hogyan csináljam. Várjam meg, amíg hazajönnek Milánnal, és akkor álljak eléjük szégyenkezve, lesütött szemmel? Nem, nem tetszik ez a lehetőség, mert addig még sokat kell aludni, és semmi kedvem hetekig készülni a kínos percekre. Vagy legközelebb, amikor apa a Viberen felhívja őket, kérjem el a telefont, mutassam meg a kamerával, hogy minden rendben, nyoma se maradt a balesetemnek? Áh! Akkor meg nem érzik, milyen finom virágillata lett a szőnyegnek a tisztítószertől.
Sehogy se jó ez, mindenesetre most próbálok jobban odafigyelni. Ha beugrunk szellőztetni, meg virágot locsolni, az első gyors köröket a kertben futom meg. Csak hogy aztán odabent véletlenül se legyen újabb malőr. Ragaszkodom ehhez, noha kiszámíthatatlan az időjárás, a tavasz valahogy nem akar megérkezni. Nem tudom, felétek hogy van, de itt az elmúlt napokban hideg volt, fújt a szél, esett az eső, néha még a hó is. Utálatos szürkeség uralkodott, és a fagyok is gyakoriak voltak. Ezt pedig nemcsak a túl korán kirakott muskátlik, hanem én is megérzem ám! Borzongok a hidegtől, és remélem, Ani értékeli majd a szabadtéri tornámat, amikor mérlegre teszi a vétkemet.
Lehetne velem kicsit elnéző már csak azért is, mert neki igazán nem kell fáznia. Apa megnézte az időjárásjelentést, és azt mondja, Sarasotában, ahol Aniék múlatják az időt, hajnalban melegebb van, mint itt napközben. Képzeljétek, reggelre akár 18-20 fokig is lehűl! Ugye milyen borzasztó? Nappal meg? A hőmérő 26-28 fokot is mutathat. Szigorúan árnyékban! Tikkasztó. Nem szép dolog, tudom, de bevallom, irigy vagyok. Ha ott lehetnék, ledobnám az összes ruhám, elfeküdnék a tengerparti homokban, és csak szívnám magamba a sok D-vitamint.
Téltől, hótól, hidegtől nem kellene tartanom, mert Floridában a következő napokban csak jobb lesz. Április végére beköszönt a nyár, harminc fokos hőséggel, verőfényes napsütéssel. Csodás kilátások. Ehhez képest itthon mi van? A meteorológusok egyre csak ígérgetik a jó időt. És még így is tutira mennek. Mert előbb-utóbb biztosan jobbra fordul. Ilyenkor tavasszal ebben nehéz tévedni. De ennyi. Ha beengednének a velencei strand homokjára, egy darabig még a pulcsimból se bújnék ki, amit Ani kötött nekem. Napfürdőzésről meg kár is beszélni.
Igyekszem is hamar letudni a kötelező szabadtéri köröket a jóságos nagynéni kertjében. Jobb bent. Még így, temperálásra állítva is kellemesen melegíti a talpaimat a padlófűtés, és ha levetkőzöm, akkor sem fázom. Amint megszabadulok a nagykabáttól, felderítem az összes zugot. Karcsi bácsi a szomszédból vigyáz a házra, na de mindent nem láthat. Szóval, jobb, ha valaki, akinek van orra az ilyesmihez, alkalmanként körbe szagol. Tegyétek a szívetekre a kezeteket, és mondjátok meg őszintén, ki lenne erre alkalmasabb nálam?
A szaglásom kitűnő. Minden macskáról tudok, aki áthaladt az udvaron. Azt is jó közelítéssel saccolom meg, melyik kandúr, mikor járt arra, hol, mennyit időzött. Igazán könnyű dolgom mégiscsak a lakásban van. Ott én vagyok az egyedüli kutya. Most. Mert korábban lakott itt két uszkár. Tootsie és Csaszi. A szaguk még érződik a holmijaikon, és emléküket tiszteletben is tartom. A legjobban azért a szőnyegből áradó finom virágillatnak örülök. Annak, ami még előlem is elfedi apró ballépésem emlékét.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.