Örökkévalósága természetesnek tetszett, létezése mulandóságáról soha senki nem elmélkedett. Vadregényes ligete biztonságában szárnyalhatott az élénk képzelet, a fantázia bebarangolhatta a megbúvó végtelenséget. Ölelésében jutott hely a mesék, a kalandos történetek hőseinek, a varázslatnak, a csodának, az apa gyermekkorában otthonként emlegetett meghitt világnak. Benne az emlékeket hűen őrző pajtásnak, az elveszett Paradicsomról a fülembe suttogó plüss Nagy Kutyának.
Bóval ámulva hallgattuk a nekünk, dakszliknak szánt tanítást, amely úgy mondta, a kívülről aprócska, belül hatalmas régi ház igen messze, a híres Rákosmentén állt. Kőhajításnyira az elterelt patak kies holtágától, ahol az apukája kezébe csimpaszkodva sétáló óvodás a hajladozó füzek alatt megcsillanó tavacskákban nyaranta láthatott békát, törpeharcsát, piócát. Leshette a fűszálakon baktató katicát, a serény hangyák hadát, az oszlop tetején kelepelő gólyát, hiába fürkészte a nevezetes vipera nyomát.
Valahol az Óperencián innen, de túl a szakállas sorompón, a gerendákból ácsolt rozoga gyaloghídon, a csühögő, pöfögő gőzösöket fogadó vasútállomáson. Nagyjából arra, amerre a számozott utcácskák a domb lankájába kapaszkodva formálnak halszálkát, és a még fiatal nagyanyó kijárhatta a földszintes leány-, kerülhette az emeletes fiúiskolát. Közel a fapados mozi épülete melletti teniszpályához, a fagyi gombócát ötven fillérért mérő cukrászdához, félúton a kánikulában is dermesztő vizű strandhoz.
Kerítése mögött dédi kertje virágzott, a katonás rendben strázsáló lécekhez simulva lombfakadáskor a mahónia, odébb a gyöngyvessző illatozott. Babarózsa, japánbirs, aranyeső, a feneketlen gyűrűs kút oldalában nárciszok, a nektárt gyűjtögető szorgos méhecskéknek pótolhatatlan ajándékok. Lejjebb ápolt veteményes, a spenóttól, a sóskától, a borsótól balra málna, jobbra ribizlibokrok sora várt, a takaros sufni falánál tyúkocska kapirgált, a baromfiudvar kotkodácsoló népének tarajos kakas dirigált.
Bőven termett a mosolygó alma, a lédús körte, a roppanó cseresznye, a meggy, a szilva, a szőrös meg a sárgabarack, fejfájást legfeljebb az okozott, hogy befőzésnél legyen elég a celofán, hozzá az üvegpalack. Uborkával, tökkel szintén megtelt a kamra, a legszebb szőlőfürtöket a kedvenc kis unoka kapta. Zsákszám potyogott a dió, hullott a mogyoró, bejglibe, süteménybe megvolt a tölteni való. Kárba semmi sem mehetett, a bili elásott tartalmából a tréfa szerint szépséges kaktusz született.
A kapuban alkalmanként Jani bácsi, a bringás postás „popotolt”, azaz az akkori zagyva kölyöknyelvről lefordítva, a vállpántos bőrtáskáján díszelgő ósdi duda rikoltásaival érkezéséről tájékoztatott. Levelet gyakran, csomagot elvétve hozott, az űrlapok, az üres rubrikák szabályos aláírásához kötelességtudó következetességgel ragaszkodott. Fess mundérja becsületére hivatkozva a borravalót elutasította, kávéból egy-egy csészényit megivott, aztán sapkája ellenzőjét tisztelgésül megérintve elkarikázott.
Odabent a konyhában Ejike, a fehér foltos szürke cica lábatlankodott, tányérnyi tejecskéjéért, a feltálalt nyesedékért izgatottan nyivákolt. A pákosztos egerész felhőtlen öröméhez, boldogságához igazán kevés kellett, a verandán terpeszkedő epedás sezlonra bármikor leheveredhetett, a hűvös napokon az öreg kályha mázas cserepeihez bújva békésen szendereghetett. Dorombolása az este sötétjében andalítóan hatott, a rácsos ágyikójában ásítozó fáradt lurkó így hamar elaludhatott.
Az ébredés nehéz, az álmok elillantak, belőlük félévszázad után ködképek maradtak. Eltűnt a régi ház, vele az árnyas kert, a barátságos otthon helyén a kíváncsi látogató betonszörnyre lelhet. Más a postás, a strandot bezárták, a zajos presszókban a fagylaltot méregdrágán adják. Nincs visszaút, az idő kerekét hátra tekerni nem lehet, az elveszett Paradicsomról a tacskóknak a vén Nagy Kutya mesélget. Históriáit lejegyzem, ezzel segítek, hogy a szereplőket halhatatlanná tehesse az emlékezet.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
