Birodalmát vigyázva mozdulatlanul strázsál kertünk közepén, a távoli múlt néma tanújaként rendíthetetlenül őrzi titkait. Lábát szilárdan megvetette, oldalára zöldellő mohából bársonyruhát húzott, széles hátán kényelmes kilátó várja vendégeit. Innen körbenézve szemmel tarthatom a barangoló cicák kanyargós csapásait, fürkészhetem az unottan vándorló fellegeket, és míg a medvék a természet madárdalos ébredéséről elmélkedtek a héten, a hatalmas kő megsúgta, milyen az idő.
Lehet zimankós tél, rügyfakasztó tavasz, tikkasztó nyár, vagy színpompás ősz, önzetlen segítségére évszaktól függetlenül bizton számíthatok. Felkereshetem a vénséges tiszafa szomszédságában reggel, délben, este, kíváncsiskodásommal sosem zavarom. Történelem előtti korokra visszanyúló tapasztalatait szívesen megosztja, páratlan tudásából, kimeríthetetlen bölcsességéből hozzám hasonlóan mindenki részesülhet, aki kész megismerkedni sajátos nyelvezetével.
Világos a helyzet, ha az óriási szikla árnyékot vet. Rövidet, akár hosszút, a nyugatról lustán keletre kúszó sötét folt a napsütés csalhatatlan bizonyítéka. A határozott kontúros a verőfényesé, a reszkető halovány az erőlködőé, a lassacskán szertefoszló a kéklő égboltot elfátyolozó, fokozatosan sűrűsödő felhők érkezéséé. A komor szürkeségé, a borút kísérő ijesztő mennydörgésé, a zabolátlanul dühöngő szeleké, a féktelenül tomboló viharoké, a különféle alakban lehulló csapadéké.
A félreértéseket elkerülendő érdemes figyelni az apróságokra, mert a hiedelmek ellenére nem igazol semmit, ha a kő vizes. A felületén gyöngyöző cseppek ugyan papírforma szerint arra utalnak, hogy szakad az eső, ám pusztán a kötelező óvatosság kedvéért gyanakszom kicsit. Szaglászom, szimatolok, hisz a gőzölgő nedvesség emlékeztet fiatal társam, Bo egészségügyi séta keretében megejtett, a dakszlifiúkra oly jellemző hátsómancsemelős tisztelgésének eredményére is.
A vitának végképp nincs létjogosultsága, amikor a kő fehér. Tündöklő vattasüvege a magasból alászálló hópelyhek csodás táncának hamisíthatatlan terméke, a környező tájat puha leplével nesztelenül beterítő, a messzeséget elfüggönyöző havazás hírnöke. Tamáskodón odacaplatni, nyomokat kutatni teljesen felesleges, a pazar látvány önmagáért beszél, és a hitetlenkedők néhány lépés után úgyis megérzik tappancsaikon a jég fagyos ujjainak kellemetlen csiklandozását.
Tagadhatatlan könnyebbség, ha tekintélyt parancsolóan súlyos, rücskös felszínű rideg barátom hidegnek, netán kifejezetten forrónak tűnik. Bizalmas üzenetei értékeléshez ilyenkor bőven elég egyetlen gyors érintés, finom simogatás. Jól értesült szakértőként máris bátran nyilatkozhatok az izgalmas aktualitásokról, a velem baktatók tőlem hallhatnak először a sebesen átvonuló frontokról, a közelben ólálkodó borzongató hűvösről, a beköszöntő kánikula perzselő melegéről.
Vakon roppant ritkán tapogatózom, tehetetlenül legfeljebb akkor állok, ha a kő szokatlan módon nem látható. Szerencsére kapcsolatunk évei alatt rengeteget tanultam, így réges-régen megértettem, hogy a furcsa illúzióért csakis a varázslatos tüneményt, a gomolygó ködöt okolhatom. Pamacsaival beborítja a vidéket, levegőben lebegő nyirkos permetével eltünteti a sudár fenyők uralta hegyoldalt, eltakar házat, utcát, kerítést, eláztatja kabátkámat, összeragasztja bundácskám szálait.
Felbukkanására a következő hetekben bőséggel adódhat alkalom, megjelenésére a február vontatottan vánszorgó nyűgös napjai megfelelőek. Utunkba kerülhet kora hajnaltól késő éjszakáig, elfedheti a valóságot, furcsa, torz képet festhet a jövendőről. Becsaphat bárkit, mellette a gyertyaszentelőkor barlangjukból ásítozva kikukkantó mackók aligha jövendölhették meg pontosan a tél végét. Tétovázásuk mégsem keserít, az időjárásjelző kő most is szólt a tréfás záporról.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
