Sercegve hunyorognak a színes viaszgyertyák, békésen szunnyad a kapkodós rohanás, a szőnyegen morzsányi papírfecnik emlékeztetnek a csomagbontogatás csodálatos perceire. Meghitt csend honol, a kályhában lobogó tűz barátságos ropogása elálmosít. Pihen a Jézuska érkezésére vidáman csilingelve figyelmeztető bronz harangocska, laposakat pislogok én is, hortyogó társamhoz, Bóhoz simulva idézem magam elé az ünnepi sürgés-forgás izgalmát, a szenteste örök boldogságát.
Tacskós családban felesleges hatalmasban gondolkozni, hiszen a reggeli, az ebéd, no meg a vacsora kivételével mindenből beérjük egészen kicsivel. Karácsonyfából például alacsonnyal, karcsúval, kosárnyi dézsában megférő csemetével, az odakint magasodó sudár óriás sarjával. A talpalatnyi földjébe kapaszkodó hajlékony ifjonccal, akit becipelhetünk a lakásba, letehetünk a kertre néző ablakok melletti hűvös sarokba, gyengéden eligazgathatunk, óvatosan feldíszíthetünk.
Az ágakon függeszkedő, leheletnyi üvegből fújt picurka szódásszifonra még nagyanyó csomózta a cérnát, emberöltőnyivel korábban neki, a hajában masnit viselő kislánynak emelt kalapot először a csíptetőn ücsörgő pöttöm hóember. Nyomában sorra bújnak ki patinás dobozkájukból a régi, törékeny figurák, a szépséges jégcsap, a pöttyös gomba, az aranyló szőlőfürt. Helyükre kéredzkednek a ködbe vesző idők néma tanúi, a múlt képeiből ízelítőt adó, tükörként fénylő bűvös gömbök.
A varázslatos sötétségben megelevenednek a mesék, ha lecsukódó pilláim fátyla mögül kitartóan kémlelek, bekukkanthatok egy valaha volt másik világba. Hallhatom az angyalok szárnyának suhogását, a hívogató csengettyűszót, láthatom a szoba ajtaját titokzatos mosollyal kitáró, az akár a fél évszázaddal ezelőtti megfakult fotókon, oly fiatal nagyapót. Ott lehetek, felismerhetem a kantáros nadrágjában megszeppenten ácsorgó, az ajándék játékvonatot ámulva bámuló kisfiúban apát.
Az állomás épületének kéménye leomlott, naponta kétszer pontos órája elkallódott, ám a pompás gőzmozdony, hozzá a három csinos vagon ma is menetre készen várakozik. Csupán le kell fektetni a kanyargós síneket, bekapcsolni a tárcsájával tisztelgő szemafort, és megőszült gazdájuk intésére a rövidke szerelvény zakatolva robog el a végtelenbe. Körbeszalad a falak mentén, csikorogva fordul a konyhában, csattogva vág keresztül a kanapé alatti alagúton, szikrázva fékez az alkalmi peronnál.
Jöttére farkcsóválva ugrunk odébb, dakszlis kíváncsisággal vizslatjuk az aprócska vasparipát. Nedves orrunkkal böködve szaglászunk, beszippantjuk az elegáns étkezőkocsiban hajdanán felszolgált finomságok, a csípős halászlé, a pazar sültek, a dédi receptje szerint bolondított diós bejgli ínycsiklandó illatát. Reménykedő tekintettel fülelünk a járat indulását jelző éles sípszóra, jegy híján bátran potyázunk, a nyekergő váltók iránymutatását követve utazunk a bizonytalan jövőbe.
Segítünk elhozni a derűt, a jókedvet, az örömöt, gyermeki szertelenkedésünkkel, bohókás hancúrozásunkkal elűzzük a szomorúságot, a bút, a bánatot. Párnázott tappancsaink dobogásától, kemény körmeink kopogásától, harsány vakkantásainktól zeng a ház, bajt mégsem csinálunk. Pajkosan kergetőzünk, zajongva civódunk, hemperegve birkózunk a padlóra lerakott ruganyos matracokon, puha pokrócainkba burkolózva fáradtan elszenderedünk anya ölelő karjaiban.
Durmolhatunk pirkadatig, húzhatjuk a lóbőrt Bóval, álmunk felett rendíthetetlenül őrködik a felcicomázott fenyőcske. Haragoszöld tűlevelei közt folytathatják krónikájukat a kortalan díszek, immár a mi cselekedeteinket is beleszőhetik néhai elődeinkig visszanyúló históriájukba... Óvjuk épségüket, vigyázzuk csillogásukat, hogy elmondhassák az utódoknak, bármilyen dermesztő hideggel, pelyhes havazással, bosszantó locspoccsal búcsúzik a szeretet ünnepe, számunkra a karácsony örök.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
