A ménkű a közelben csapott le, a mennydörgésbe beleremegtek az ablakok. Kelletlenül felnyíló szemeim előtt szertefoszlottak kacsalábon forgó palotám pompás termeinek képei, hirtelen elillant a kolbászból épült kerítés mámorító illata. A drágakövekkel díszített nyakörv sem szorított már, megadó sóhajjal nyugtáztam, hogy a hercegnősködésről csupán álmodtam, és hiába szakad az aranyat érő májusi eső, a temérdek égi áldástól nem leszünk gazdagabbak.
Tanúm az egész világ, bizony hosszú órákon át vigasztalanul zuhogott. Időnként szégyenlősen csöpörgött, néha-néha nagy kegyesen lélegzetnyi szünetet tartott, majd erőre kapva újra bőszen nekiveselkedett. A magasban egymást kergették a könnyeiket hullató szürke fellegek, összefüggő takarójuk kusza gomolyain keresztül napocska melengető sugarai elvétve leltek utat a tocsogós sárban didergőkhöz.
Odalett az önfeledt vidámság, komor hangulat telepedett a hét elején még csodás tavaszi verőfényben fürdő tájra. A máskor oly buzgón csatangoló környékbeli cicák meghúzódtak saját portájukon, a tornácunk gerendáján vendégeskedő rozsdafarkúak későbbre halasztották pelyhes fiókáik első repülőleckéit. Ólmos lassúsággal cammogtak a percek, a szomszéd ház tetejére vezető girbegurba macskalépcső pihenőjén dacosan dalolt egy ázott tollú feketerigó.
A bádogeresz mohón nyelte a cserepeken lezúduló csapadékot, belseje visszhangzott a féktelenül rohanó víz csilingelő csobogásától... A kifolyónál terpeszkedő kövér hordó mozdulatlanul fogadta a száguldó áradatot, útját állta a szétfutni próbáló értékes cseppeknek. Lelkesen vedelt, a tikkasztó nyári kánikulát kísérő könyörtelen szárazságra spájzolva hatalmasakat kortyolt, színültig töltötte szomjas bendőjét.
Picike tavacskánk rendszerint tükörsima felszínén körkörös fodrok siettek, apró lökéseiktől hajladoztak a zsurlók, ringatóztak az indulásra kész békatutajok. A partot szegélyező vörös sziklák alámerültek, felmeredő csúcsaik pódiumként szolgáltak a kuruttyoló brekkencsek kicsiny kórusának. A nótázók rekedtes éneke messze szállt, ám alkalmi koncertjükön elmaradt a zajos siker, az unottan úszkáló uszonyos közönség némán tátogott.
A körülmények kevéssé kedveztek a szabadtéri műélvezetnek, kerti sétáimon a mocsári muzsika helyett inkább a pocsolyák kerülgetésére figyeltem. Tappancsom tisztaságára kényesen a kavicsos járdán kutyagoltam, a bokrok sűrűjébe sünmama, vagy a csibészkedő nyestek nyomait követve se dugtam be az orrom. Jöttömre riadtan iszkoltak a törékeny otthonukat cipelő csigák, haragos óriáskígyóként tekeregtek az eltévedt földigiliszták.
Kíváncsian füleltem az ismeretlen neszekre. A távolból erdőlakók kiáltásait hozta a szél, a szemközti hegyoldalban titkokat susogtak a fiatal lombok. A fák koronája felett sejtelmes ködfoltok lebegtek, a végtelennek tűnő rengeteg rejtekében kis patak csörgedezett. Hallottam a vadon kalandokkal kecsegtető hívó szavát, szívem a nyuszik, rókák ösvényeire csalogatott, az eszem mégis azt súgta, loholjak hamar a kuckómba.
Itt mindenem megvan. Sütkérezhetek a szeretetben, tele a tányérom, puha az ágyam. Nyakörvemen a csillogó gyémántoknál hasznosabb cicoma a táblácska a nevemmel, kolbászokból emelt kerítésre, szobák tucatjait számláló kastélyra véletlenül sincs szükségem… Az aranyat érő májusi eső lába most is lóg, és bár gazdaggá aligha tesz, bőrig ázni sem fogok. Védelmezőül jutott fedél a fejem fölé, a barátságos falak közt boldogan élhetek, ami nekem bőven elég.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.