Nagyapó, ha itt lennél velem, te megmondanád... Véletlenül se hagynál kétségek között, simogatnád a kobakomat, ahogy apának kisfiú korában, türelmesen tanítgatnál, tréfálkoznál. Mesélnél az évszakok körforgásáról, a tikkasztó nyárról, a színpompás őszről, a havas télről, a virágos tavaszról. Mint az arra leghivatottabb megsúgnád, meddig komiszkodik a zimankó, hányat kell aludnunk a gólyák, a fecskék érkezéséig, mivel bátorítsam kikeletet váró barátaimat szerdán, a neved napján.
Karácsony előtt teljes csendben indultál, és én búcsúztatódon sem köszönhettem el. Hiába a kutyahűség, a feltétlen ragaszkodás, nekünk négylábúaknak nincs foglalt helyünk az emberek bensőséges ceremóniáin. Utolsó utadról lemaradtam, ám biztosan tudod, rengeteget gondolok rád. A valóságot feledve gyakran kapom fel a fejem a telefon csörgésére, lesem önkéntelen reménykedéssel az ajtót, szorgosan szimatolom halványuló nyomaidat a teraszon.
Belesajdul a szívem, annyira hiányzol… Hiányzik önzetlen szereteted, kedves mosolyod, vidám nevetésed. Lehunyt pilláim komoran sötétlő vetítővásznán látom betoppanásunk hírére sietve felbukkanó alakodat, boldog lelkendezésedet, szemeid csillogását… Üres a világ óvó ölelésed, gyengéd dögönyözésed nélkül, soha semmi nem pótolhatja figyelmedet, aggódó törődésedet, tapasztalatok seregére építkező bölcsességedet.
Képzeletem sűrűn megidézi nyugodt hangodat, folytonos bizakodásodat, a régmúlt idők örömteli, néha könnyfakasztó eseményeit felelevenítő anekdotáidat. A ködbe vesző históriákat a családról, gyerekekről, unokákról… Az egerész cicákról, a két Miskáról, Nyúziról, a fekete kandúrról, Kacor királyról, a félelmetes németjuhászokról, Rin-Tinről, Rin-Tin-Tinről, a szomszédban lakó karcsú dakszliról, Janikáról.
Fülembe cseng, amint elmélyülten magyarázod anyának, hogyan készítse ki a tepsit, fedje le az ínycsiklandó illatú amerikai sült csirkét, a rövidebb, esetleg a hosszabb késsel szelje a húst, az alacsonyabb, netán a magasabb oldalú lábosban párolja a rizst... Hol találja a legfontosabb recepteket gyűrött könyvecskédben, abban az agyonhajtogatott, hibátlanul olvasható feljegyzéseiddel gazdagon telekörmölt füzetecskében.
Oly sokszor fohászkodom, bár újra felugorhatnék az ágyadra… Serényen végigtrappolnék puha takaródon, farkcsóválva vakkantgatnék, nyakadba tacskópuszit cuppantanék, pokrócodból vackot kotornék, majd melléd heverednék. Államat válladra támasztanám, hozzád bújnék, és miközben még egyszer megszorongatnál, örökre emlékezetembe vésném jóslataidat. A jövőről, az esőről, a hóról, a szélről, a verőfényről, a mindenségről.
Magunk vagyunk, hát bevallhatom, már csak benned bízom... A medvék próféciáiba vetett hitem megingott, picit becsapva érzem magam. A mackók gyertyaszentelőkor csodákkal kecsegtettek, langyos fuvallatokat, rügyet bontó fákat, bokrokat, zajos madárdalt ígértek. Aztán tessék… A kalendáriumban peregnek a lapok, a farsangnak vége, kezdődik a húsvétig tartó nagyböjt, a természet mégis szeszélyes arcát mutatja. Éjszakánként dermesztő a hideg, apró dísztavacskánk reggelre páncélba öltözik.
Nagyapó! Borzasztóan fáj, hogy elveszítettelek… Esténként az égbolt csillagait fürkészve latolgatom, vajon merre járhatsz. Elmerengek a megváltoztathatatlanon, azon, mennyire örülnék, ha megint itt lennél velem. Kérlek, kukkants be legalább álmomban, hisz közeleg a te ünneped! Szerdán Mátyás napja, a jégtörőé, aki szekercéje suhintásával visszavonulásra késztetheti Fagy generális csapatait. Ami engem illet, szurkolok rettentően.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
