Meghal egyszer a remény is. Hűségesen pislákoló lángja segélykérőn fellobban, mintha támaszt, kapaszkodót keresne, utoljára ragyogja be a lelket, majd végleg elenyészik. Szertefoszlik, átadja helyét a feneketlen ürességnek, dermedt nyoma tompán feketéllik a társukra hiába várók szomorú tekintetében. A megkeseredett négylábúakéban, akiknek már nem sokat jelent, hogy a kalendárium ma éppen a hontalan állatok világnapját jegyzi.
Szerencsés vagyok, kicsit sem érint a komor megemlékezés. Szeretnek, a családhoz tartozom, anya és apa a saját véreként kezel… Nevet választottak nekem, kényeztetnek, babusgatnak. Van otthonom, puha ágyban szundizom, tányérkámban aprólékos törődéssel porciózzák az elemózsiát. Ügyelnek az egészségemre, öltöztetnek, óvnak a rossztól, figyelnek, hogy számomra szüntelen mulatság legyen a létezés... Pompásan alakul a sorsom, biztató a jövőm, maradhatok örökké, noha ezt aligha csupán különleges pedigrémnek, nagyobbrészt inkább a mázlimnak köszönhetem.
Valljuk meg, születésünkkor rengeteg kérdés eldől… A bozótosok rejtekén, a roskadozó épületek huzatos sarkaiban pilláikat először nyitogató cicák, kutyusok hatalmas hátrányból indulnak a rendes alomban cseperedőkkel szemben. Előbbiek bármily ártatlanok, kizárólag a csodában bízhatnak. A varázslatban, hogy valaki beléjük botlik, befogadja, gyógyítgatja, eteti, itatja őket, fedelet ad nekik… A história folytatása mégsem borítékolható, hiszen gyakran a jó házból valók, a régi kosztosok is az út szélén találják magukat.
Kevés kell a bajhoz. Néha elég a kívánatosnál termetesebbre nőni, oktalanul a szőnyegre pisilni, éjszaka nyafogni a hálószoba ajtajánál, körömmel megkarcolni a drága bőrgarnitúrát, fészekaljnyi csemete elpotyogtatásával zavart kelteni, felszedni a korral bekopogtató nyavalyákat… Ennyi, és hipp-hopp, a kis kedvenc felett rögvest csukódik a papírdoboz, szorul a zsák szája... Felbőg a gép, árnyak suhannak, az autó idegen tájakra visz. Valahova messzire, veszélyes vidékekre, ahonnan a híres Lassie se térne haza.
A kopár mezőt kettészelő poros aszfaltcsíkot kísérő árok meredek partján nem használnak a könnyek, felesleges a sírás, a hiszti... A leragasztott pakk börtön, az ajtó nehezen nyílik, a zsinóron makacskodik a csomó. A riadt vakkantások, a rémült vonyítások elszállnak az alkony vöröslő fényében oly fenyegető pusztaságban... Gúnyosan teríti ki palástját a félelmetes sötétség, közben az ember, akinek hangját, illatát a hebrencs kölyök, a kivénhedt csahos millióból kiszúrná, eltűnt a távoli kanyarban…
Kóborlás, éhezés, jobb esetben a zsúfolt menhely rácsok határolta kenneljének rideg betonja… A tapasztalatlan pályakezdőnek, a gyengülő hallásával, romló látásával haszontalanná vált posztosnak, a levitézlett egerésznek ugyancsak borús lehetőségek. Az igazán csüggesztő azonban maga a csalódás... Képzeletemben felsejlik az elhagyatottság, a kétségbeejtő bezártság rettenete. A megszokott ölelések, a reggeli puszik, az esti simogatás hiánya, az eltéphetetlennek hitt kötelék felbomlásának borzalma… Tudom, hamar beleszakadna a szívem a fájdalomba.
Soha, sehol, senkinek nem szabadna magányossá válnia, barátok, hajlék nélkül tengődnie. Macskák, ebek, vadházasságból, előkelő famíliából származók egyaránt megérdemlik a tisztességes bánásmódot... Ne engedjük meghalni a reményt! Gondoljunk a gazdára vágyók seregére legalább most, a hontalan állatok világnapján, és ha csekélység is, amit a sóvárgókért tehetünk, cselekedjünk önzetlenül, hogy minél többen megismerhessék a boldogságot.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.