Páratlan misztérium, bensőséges kötelék a barátság. Mozgatóinak fürkészése ezredévek óta elmélkedésre sarkallja a gondolkodókat, a görög bölcsek és a későbbi korok filozófusai leszűrték esszenciáját, ám egyezményes meghatározását nem rögzítették írásban. A véleményemet tükröző vakkantásokkal éppen ezért ugyancsak csínján bántam hivatalos világnapján, most csütörtökön.
Ebet szőréről, madarat tolláról, embert társáról… A ködös múlt tapasztalataiban gyökeredző régies mondás summázza így, mily sokat elárulnak rólunk kapcsolataink. Bársonyosan puha, selymesen fénylő barna bundám tehát engem minősít, simogatása előcsalja a haverkodók csodálkozását, mosolyát… A szárnyas jószágokkal kizárólag tisztes távolból kokettálhatok, elhullajtott pihéiktől aligha leszek okosabb, állandó szövetségeseimben viszont kételkedés nélkül megbízom.
Saját választásom okainak aprólékos boncolgatásától eltekintek, hisz teljesen érdektelen, ragaszkodásom honnan ered, miből táplálkozik. Legyintve teszem félre a haszontalan feladatot, kétségek nem gátolnak. Meggyőződéssel vallom, hogy semmi sem változik, míg látom a hajnalpír derengését keleten, belemerülhetek az éj leereszkedő feketeségébe, kiszagolhatom a messzi vidékek üzenetét... Tántoríthatatlanul kitartok anya és apa mellett.
Mellékes hol lakunk, a tóparton vagy az erdőben sétálunk, jut-e nasira, rágcsára, új nyakörvre, puccos kabátkára… Örökre az enyéimmel maradok... Döntésem visszavonhatatlan, felesleges próbálkozni, trükközni, hűségem megvásárolhatatlan. Nincs az a vesztegetés, kecsegtető csábítás, csemege, hízelgés, netán kényszer, amiért önként elhagynám szeretteimet. Kiállok az oldalukon, ahogy ők is értem.
Velük múlatom a békés hétköznapokat... Korán ébredek, ásítozva kísérem anya lépteit munkába indulásig. Lustán elterülve alszom át a szorgos órákat, ájultan hortyogok, miközben apa kalapál fújtató, berregő laptopján… Kölyköket megszégyenítő vidámsággal randalírozok, verem fel a vadon csendjét a kirándulásokon. Vendégségben erőltetem a felnőttes komolyságot, illedelmesen lapítok, vacsoráig fegyelmezetten böjtölök, takarodó idején boldogan bújok a pokróc alá.
Bajban helyén a szívem. Kidüllesztett mellkassal szökkenek talpra, fenyegető csaholással figyelmeztetem a gyanúsan közelítőket, a kert sötétjében motoszkálókat, settenkedőket, hogy bizony sebtiben tengelyt akaszthatunk. Szaggatott morgással, harciasan kivillanó agyarakkal jelzem, bármennyire picurka a termetem, véletlenül se hátrálok, a család védelmében a végsőkig elmegyek... Senkit ne tévesszen meg az első benyomás, a falatnyi tacskóban óriási lélek rejtőzik.
Küzdőszellemem hatalmas, akár félelmetes rokonaimé… A nyájat terelgető pásztoroké, a birtokot vigyázó házőrzőké, a képzett fogdmegeké, a faggyal dacoló szánhúzóké. Komondoroké, dobermannoké, rottweilereké, malamutoké… Segítőkészségből az önzetlen mentőktől, keresőktől, vakvezetőktől, azaz bernáthegyiktől, német juhászoktól, labradoroktól vettem leckét. Kedvességből pedig a spánieleket, bichonokat idéző könnyedséggel vizsgázhatnék.
Dakszlinak születtem, orrom hegyes, fülem lebegő, testem hosszú, tappancsaim kurták. Kár tagadni, hallásom szelektív, sértődékenységem legendás, lényem makacsságra hajlamos. Megjelenésemmel, személyiségemmel némileg kilógok a hozzám hasonló ugatós négylábúak sorából, a fontos kérdésekben mégis megtaláljuk a hangot… Ennek köszönhető, hogy a barátság világnapját mi kutyák lelkes farkcsóválással ünnepeltük, és ígérhetem, eztán sem feledjük legjobb barátainkat.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.