Lassan helyreáll a rend, megszokott medrében hömpölyög tovább az élet. Vagy majdnem abban... A tavasz dermesztő mementói talán örökre velünk maradnak, maszk, gumikesztyű, zselés mancsfertőtlenítő nélkül többé kocsiba sem ülünk. Kötött pulcsimat, picinyke viharkabátomat ellenben a héten merészen itthon hagytuk, és kezdem elhinni, hogy cirka hónapnyi késéssel tényleg a nyár zörgeti az ajtót.
A jelek biztatóak, apa vastag dzsekijét például végre elnyelte a gardrób. A puha tollakkal párnázott, kissé kopottas ruhadarab máskor húsvét táján leteszi a szolgálatot, ám az idén csak most mehetett pihenőre. Muszáj volt túlóráznia, hiszen hidegben számítok rá a teraszunkra szervezett esti csillagnézéseken. Ölelésében mindig megúszom a didergést, bélésébe bújva szunyókálhatok, fülelhetek az éj neszeire, a szél zúgására, az esőcseppek koppanására…
Érzem a levegőben, hogy valami megváltozott. Hosszú ideje először nem borzongok hajnalban a vadászó nyestek, cicák, gyűjtögető sünök nyomait őrző kertben. Korai barangolásaimon talpaimat langyos kavicsok melengetik, száraz tappanccsal lépkedek a virágait bontogató, undokul szúrós kaktuszok, a lila köntösben pompázó levendulabokrok mellett. Csodálhatom a veteményesben kikarózott krumplit, karalábét, paradicsomot, az apró tavacskánkban lubickoló aranyló pontyocskákat.
Odakint az utcán feketéllik a friss aszfalt. Az új útburkolat alig készült el, rögvest lehetőséget kapott, hogy szurkos keveréke összeérjen a kánikulában… Méterek tucatjára fut a kapunktól, és ennek hála, a bitumen átható illata kizárólag akkor sérti az orromat, amikor sétálni megyünk az erdőbe. Macskaugrásnyit baktatok rajta a fák árnyas rengetegéig, ahol elkerül a tömeg, nincsenek autók, zavartalanul hallgathatom a lombok susogását, a madarak énekét, a rovarok zümmögését.
A zsivaj kétes értékű élményéért a velencei korzót látogatom. A fürdőzők tolonganak, kiabálnak, szól a zene, hatalmas a felfordulás... Zsúfoltak a büfék, a cukrászdák, a kávézók, a távolságtartás szabályaihoz igazodva foghíjasan sorakoznak a plázs homokján a kék-sárga napernyők... Testi épségemre figyelek, délután a tengernyi nép önfeledt vonulása, reggel a szétszórt szemét int megfontolt kutyagolásra…
A takarítóknak bizony temérdek a dolguk nyitáskor. A roskadásig pakolt kukáknak támaszkodva üres italos dobozok, műanyag kések, villák, poharak, papírtálcák hegyei tornyosulnak. A járdán törött üvegek szilánkjai, elkenődött fagylaltcsíkok színesítik a szürkeséget, a letaposott fűben elárvult papucsok, kendők, zoknik szomorkodnak... Motiváló a hangulat, elég néhány szippantás a betonon aszalódó ragacsos pacáknál, és megmondom merre a legjobb szendvics, a palacsinta, a lángos, a sült hekk.
A magasban fecskék cikáznak, a tóparton vendégeit várja a vurstli… Dicsekszik kosaraival az óriáskerék, hívogat a körhinta, a dodzsem, a trambulin, odébb vízibiciklik, csónakok himbálóznak a stégeknél… Kevéssé dakszlinak való játékok, mégis bizakodom, hogy egyiküket kipróbálhatom. Hajt a kíváncsiság, szívesen elmesélném, milyen pörögni a ringlispíllel, hajócskát irányítani a nádasnál sütkérező kacsák, hattyúk között.
Tacskókapitánnyá válni, elmerülni a kalandokban, lesz időm bőven… A kalendáriumban a júliusnál lapozgatunk, és noha máris rövidülnek a nappalok, szerencsére messze az ősz. Előttünk a nyár java, a szabadság, a dinnyeszezon… Élvezzük a vakációt, hanyagoljuk óvatosan a maszkok, a kesztyűk viselését, fohászkodjunk szorgosan, hogy térjen vissza a rend, legyen olyan a világ, mint régen.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
