Szorosan összetartozunk, kapcsolatunk három esztendeje alatt elválaszthatatlanná váltunk. Létezni sem tudnánk a másik nélkül, együtt ébredünk hajnalban, térünk nyugovóra este. Az éjszaka csöndjében egymás lélegzését figyelve álmodunk, és mert azt mondják, az ugatós négylábúak ösztönösen hasonulnak társukhoz, leltárt készítettem… Az apák napja óta eltelt héten csokorba szedtem, mi mindenben emlékeztetek apukámra.
Könnyen ment, a jeleket bárki kiszúrhatja. Képtelenség például nem észrevenni, milyen alacsonyra nőttünk… Persze, persze. Kettőnk termete között érzékelhető némi különbség, ám oktalanság erőltetni a tagadást. A tények nyilvánvalóak, ráadásul kétlem, hogy váratlanul megnyúlnánk… A velencei strandon hullámzó zajos tömeg felett bizony kizárólag akkor kukkanthatunk át, ha sámlira, létrára mászunk, netán felcaplatunk az emeleti teraszra.
A kor elkendőzi a kényesebb részletek sorát, így alkati adottságaink sajátosságait... Darázsderekam mellett apáé vaskos, jóllehet a régi fotók hitelesítik a pletykát, hogy fiatalon ő is lepkesúlyban versenyzett... Mérlegelésénél alighanem már születésekor picivel messzebbre lendült a mutató, mint miattam mostanság, ennek ellenére az abszolút méretek kevéssé lényegesek. Helyesebb az önmagukért beszélő arányokra koncentrálni.
Igazolásul egy érdekesség… Kobakjaink fazonjával a kutya se foglalkozik. Úgy tűnhet elhanyagolhatóak a rokonságra utaló jegyek, hiszen az én fejem hosszúkás, apáé kerekded tojás. Első pillantásra semmi rendkívüli, a homlokunk és az orrunk hegyének távolságát vizslatva mégis meglepő eredményre juthatunk… Ámulhatunk, csodálkozhatunk, a vonalzó nem hazudik. A számok milliméterre stimmelnek…
Visszakanyarodva, a sebesen száguldó idő sajnos kíméletlenül bánik a színekkel... Őzvörös bundám családi örökség, büszkén viselem fagyban, kánikulában, rügyfakadáskor, levélhulláskor. Ragaszkodom hozzá, noha múltkor foltosra vakartam... Többnyire rettentően vigyázok szépségére, ápoltatom, mosatom, száríttatom, fésültetem. Aggódva kutatom az előbb-utóbb elkerülhetetlenül felbukkanó ősz szálakat. Az átalakulás hírnökeit, akik apa hajdanán sötét sörényét is fokozatosan fehérbe fordították.
Beletörődtem, hogy a jövőben valamikor deresedni kezd majd a halántékom… Az elsuhanó évek rányomhatják világító bélyegüket az ábrázatomra, a hátamon húzódó fekete csíkra, a farkam végére. Lassíthatják a mozgásomat, fékezhetik szertelenségemet, csorbíthatják látásom élességét, a szemem barnaságát viszont hiába támadják. A megnyugtató melegség marad, akárcsak apukám tekintetében, amelyben ma is szívesen elmerülök.
Boldoggá tesz a szeretet. Sütkérezem benne, osztogatom a fülipuszikat, játszom, bolondozom. Apa tacskója vagyok, fáradhatatlanul tanulom szokásait, elszántan idomítom tulajdonságaihoz az enyémeket... Néhány szerény sikeremmel máris eldicsekedhetek. Rönkaprítással, sofőrködéssel, hivatalos ügyek intézésével egyelőre véletlenül sem próbálkoznék, de az erdőjárásban, a kertásásban pazarul teljesítek, anyáért pedig rajongok.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.