Rám fújt, tűhegyes fogait mutogatva, karmait villogtatva fenyegetőzött, cserébe a pórázt rángatva megugattam. Ennyi, kvittek vagyunk, egyikünk sem panaszkodhat. Rövid torzsalkodásunk alatt kölcsönösen a frászt hoztuk a másikra, aztán mentünk a dolgunkra. A majrés elszaladt, nekem a tolerancia napján rendezett jelenetért fejmosás jutott.
A vörös kandúrt régóta figyelem Velencén. Személyesen sokáig nem találkoztunk, jobbára messziről lestem a korzó üvegfala tövében ballagó, a büfék kukáinál bóklászó, a fűben heverésző pocakos alakját. Átnéztem felette, nyomát kiszagolva tisztelettudóan irányt váltottam. Titkon kémleltem, hol fogyasztja a reggelijét, ebédjét, merre bújik el a nyári kánikulában, az áztató esőben. A békesség kedvéért kerültem, ám távolságtartó kapcsolatunkat tegnap új mederbe terelte a sors.
Szombat délelőtt kevesen ténferegtek a tóparton, boldogan sétáltam, meleg kabátkámban csöppet sem fáztam. Önfeledten ügettem a téli pihenőjét töltő szökőkút mellett, élveztem a hideg térkövön szétszórt, morzsányi ételmaradékok illatorgiáját. Lelkes farkcsóválással lavíroztam az árnyékban dideregve hervadozó, a fedett helyre költöztetést váró virágok dézsáinál, befordultam a bezárt kürtőskalácsos bódé sarkánál, és akkor ott termett...
Lelassult, néhány pillanatra megállt az idő. Örökkévalóságnak tűnt, míg a meglepetéstől kábultan lecövekelve, pisszenés nélkül sandítottunk egymásra… Apránként kezdett derengeni, hogy akár a mesebeli Csőrike, macskát látok. Csúnya rosszat, veszedelmeset, vagy szelídet, dorombolva törleszkedőt? Görcsös igyekezettel kerestem, de a kérdésre rögtön nem kaphattam választ.
Közvetlen közelről bámult, fixszírozott. Függőleges fekete csíkká szűkült pupillája kettéosztotta gyanakvóan megcsillanó sárga szemét. Delejes tekintetével alighanem olvasott a gondolataimban... Lépésről lépésre követhette, ahogy végigmérem, álmélkodom bundája rejtett mintáin, csodálom elegáns mellényét, piperkőc papucsait, kackiás bajuszát, kissé cakkos szélű füleit.
Nyitott könyv voltam számára, amelyben lapozgatva rábukkanhatott Ciniminire. Saját, itthoni szürke egerészünkre, akire annyira emlékeztetett. Érezhette, mi mindenen rágódom… Latolgatom, hogy noha kettejük színe, külseje, erősen különböző, barátkozhatnánk. Közös tányérból feltehetőleg sosem falatoznánk, mégis jól megférhetünk. Ücsöröghetünk, szunyókálhatunk, és amennyiben kéri, az ellenfeleit is szívesen megugrasztom.
A pillanat tovaszállt, az óramutató odébb vándorolt, rőt vizslatóm végzett az ismerkedéssel. Bizonyságot szerzett, hogy nála lényegesen kisebb négylábúba botlott, így felhagyhat a habozással. Púposított, sziszegve felém köpött, mancsát a magasba emelte, majd csapott egyet a levegőbe. Undokoskodva megdorgált, kiutasított birodalmából, a haverkodás ötletéről pedig hallani sem akart.
A bénító varázslat szertefoszlott, előtört belőlem a vérmes tacskó. Dühödt csaholásomtól zengett a strand, a gerincem vonalában égnek meredt a szőr. Ösztönösen mozdultam, és ha apa elereszt… Ki tudja… Lehet, alaposan megkergetem a pimasz jószágot. A vezetőszár azonban határt szabott harciasságomnak, megdöbbent partnerem az ölelkezős fotózkodást elbliccelve iszkolhatott.
Mire felocsúdtam, elszelelt. Sietve szaporázta, hátra se nézve nyargalt, végül behúzódott a lángossütő pavilonja mögé... Talán, ha korábban szólnak, hogy a tolerancia napja van, uralkodom az indulataimon, csendben lenyelem a kirohanást, hiszen igazából nem haragudtam... Biztosan összefutunk még, és most vasárnap este, amikor már aludtam az esetre, megígérhetem, eztán is türelmesen bánok a cicákkal.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
