Tappancsaink alatt roppant árulkodón zörögnek,
melyik úton kutyagolunk, erről zajosan fecsegnek,
pajtásommal, Bóval rájuk mégsem haragszunk,
minden ősszel földre hulló levélkét sajnálunk.
A postásnak hozzájuk igazán nincs semmi köze,
tavasszal az összes apró rügyecskeként kezdte,
magát a napocska simogató fényében fürdette,
bátorságot merítve páratlan alakját elnyerte.
Üde zöldjük a tél szürkeségét gyorsan leváltotta,
az álmából ébredező világot hamar felvidította,
kedvet csinált a sétához, a vidám csavargáshoz,
a dakszlit próbáló túrázáshoz, a kiránduláshoz.
Sűrűjükben a madarak biztos otthonra akadtak,
rejtekükben megbújva lakályos fészket raktak,
köztük ágról ágra szökellve nekünk dalolásztak,
takarásukban az esők elől menedéket találtak.
Susogásukkal varázslatos történeteket idéztek,
aki jól figyelt, annak a régmúlt időkről meséltek,
megsúgták, merre bolondoznak a játékos szellők,
hol úszkálnak éppen a bongyorka bárányfelhők.
Árnyékuk hűvösében mi is gyakran pihentünk,
a nyári forróságban ábrándozva heverésztünk,
táncukban a magasba bámulva gyönyörködtünk,
a pillanat sebesen múló csodáján elmerengtünk.
Bánatunkra mostanság rajtuk az átalakulás sora,
sünmama belőlük húzott fedelet titkos kuckójára,
alávitorlázva betakargatnak erdőt, kertet, rétet,
színpompás ruhába öltöztetnek hegyet, völgyet.
Sárgán, vörösen, barnán egyformán szépségesek,
szívünknek látványukkal fájó örömet szereznek,
fürge lovagommal, Bóval tengerükben gázolunk,
mai tacskókaparásommal a levelektől búcsúzunk.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
