Izgatott vagyok, valami mocorog a bokrok között. Nyomában csemetéivel sünmama bandukol a kertben, esetleg a szomszédban lakó nyestek ugrottak át rajcsúrozni, netán a környékbeli kandúrok egyike lépett vadászösvényre?... Beleszimatolok az esti fuvallatba, füleimből kagylót hajtogatva hallgatom a neszezést, hátha kiderül, ki mászkál odakint. Innen a teraszról többet nem tehetek, felesleges meregetnem a szemem, a koromsötétben az orrom hegyéig se látok.
A kellemetlen vakoskodást kényelmes lenne a homályhoz vonzódó „Skorpió” számlájára írni… Az asztrológusok csütörtökön lapoztak a horoszkópban, a „Mérleg” hava a múlté, beköszöntött a szúrós méregtövisével fenyegetőző pókszabású hónapja, és hipp-hopp, szombatról vasárnapra véget ért a nyári időszámítás. Hirtelen korábban érkezik az alkony, tegnap apa öt-fél hat magasságában kapcsolta a villanyt, míg ma négykor elkélt a lámpafény. Komolyan! Nem gyanús?
A világosban könnyen tisztáztam, hogy semmi umbulda, noha veszélyes, pusztulást hozó állatként emlegetik, az „ollós kezű” lény ártatlan. A borzongató tél közeledtére figyelmeztető óraátállításról legalábbis biztosan meg sem kérdezték, a mutatókat hajnali háromkor különösebb cécó nélkül tekerték vissza. Hatvan perc sebtiben hátra, ennyi az egész... Messziről persze lehetetlen kivenni, mitől zörögnek éppen a földön heverő, megsárgult levelek, ám ezért az apró bosszúságért legfeljebb a sápadtan derengő, fogyó Holdat kárhoztathatom.
A csúcsformájában dagadt zsömlére emlékeztető vándor, vékony kifliként szerénykedik az égbolton, amennyiben tőle függ, tekintetem elől egyelőre elrejtőzhetnek a rosszban sántikálók... Javára írom, hogy megfogadta, hamarosan megnehezíti a bújócskázók dolgát. A bevált menetrendet követve hétfőn megújul, hízni kezd, éjszakáról éjszakára kövérebben kísérgeti majd az utazókat. Nagyjából két hét, és bucira puffadt, kerek arccal néz le ránk. A felhők fölül kandikálva addig is kacsintgathatnak a csillagok, felvidíthatják anyát, illetve azokat, akiknek elrontja a kedvét a délután derekán kérlelhetetlenül leereszkedő szürkület.
Bizony lehangoló pirkadatkor kikászálódni az ágyból, útra kelni, robotolni, aztán a munkából hazaindulva elmerülni a mindent beborító feketeségben, fáradtan buszozni, vonatozni, autózni. Szívfájdító felidézni az üde júniust, a forró júliust, pláne a nem túl távoli augusztust, amikor a velencei korzó kandeláberei bátran lustálkodhattak, a kánikulában alaposan kitolhatták a műszakkezdést… A hivatalok zárásakor a strandon zajlott az élet, a büféknél kanyarogtak a sorok, és a lenyugvó napocska sugarainak simogatását élvezve, sokáig koptathattam a körmeimet a langyos térköveken.
A paradicsomi viszonyok tovatűntek, bár elismerem, nem panaszkodhatok. A színpompás ősz szinte észrevétlenül toppant be, ügyesen altatta éberségemet. Az „indiánnyár” keményen tartotta pozícióit, csodája még most is körülvesz, hála neki, kardigánjaimra, kiskabátomra elvétve volt szükség. Az ilyentájt általában vigasztalanul szitáló esők elkerültek, megúsztam szárazon a tóparti sétákat, kizárólag a rövidülő nappalok jelzik a megmásíthatatlant.
Nyakunkon a november. A meteorológusok jóslatai szerint immár nincs apelláta, a nyitva felejtett ablakok, a hosszas szellőztetések szezonja lassan ködbe vész, készülhetünk a hűvösre, a gyakorta komótosan ballagó, ólmos fellegek inváziójára. Szerencsére az összefűrészelt, széthasogatott farönkök a fal mellett várják, hogy apa megpakolja velük a kályhát, és erejüket a lobogó tűznek átadva, meleget csinálhassanak a lakásban. Fázni aligha fogunk.
Öröm az ürömben, hogy hiába van itt az este, nem hatalmasodott el rajtam a szokásos ásítozás. Barátkozom az új időszámítással, strázsálok idekint, és tombol bennem a kíváncsiság. Vajon ki kajtat lent az udvaron, a sötétség leple alatt? Éhes cica, vackából előmerészkedő pocok, ritka skorpió? Legyen akárki, ha befejeztem a mesélést, megkeresem. Belefér némi kutakodás, úgy érzem, mintha holnap megint egy órával tovább alhatnék, később kelhetnék.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
