Nagyot akartam, roppant hatalmasat. A fák lombkoronájáig érőt, hogy fölém tornyosuló alakja elfedje az eget, apró termetemmel elveszhessek az árnyékában. Feltűnőt, meglepőt, szeretetre méltót, mosolyogtatót, ami minden rendes tacskótól elvárható... Jól hangzó tippek tucatjait latolgattam, éjszakákon át forgolódtam a paplan alatt, míg végül pénteken, az Állatok Világnapján, örökbe fogadtam egy helyes Rothschild-zsiráfot.
Zuri, vagyis „szép”. Hmmm! Ízlelgettem a Kittenberger Kálmán Növény- és Vadasparkban világra segített „kislány” szavazással választott nevét, közben vizslattam a fényképét. Lenyűgözött az egyezés. A családja történetét titokban az afrikai szavannákon élő, aggasztóan zsugorodó csordákig visszavezető csemete, valóban gyönyörű. Fején öt szarvat visel, patáival felveri a port, nyaka karcsú, akár a tekergő óriáskígyó, kékes-fekete nyelve lehet úgy kétarasznyi, bundája a párducéhoz hasonlóan foltos, farka pamacsban végződik…
Persze, persze! Megértem az ósdi, szakállas viccben kikarikírozott, szájtátva hitetlenkedő székely bácsikát, aki szerint „márpedig ilyen állat nincs”, de megnyugtathatom a tamáskodókat, hogy igenis van. Fotóalbumban láttam a majmokkal, tigrisekkel, struccokkal, tevékkel együtt. Éreztem, kell nekem, hiszen éppen olyan, mint a képzeletemben… A gondozók barátságos, játékos kedvence a hatodik évét tapossa, tehát „nagyobb” nálam, és ha ez nem lenne elég, a fizikai paraméterei ugyancsak tekintélyesek.
Cirka százhetven centivel méredzkedett édesanyja pocakjából kibújva. A naponta kétszer elkortyolgatott több liter különleges tejecske megtette a hatását, az ízes akácleveleket bálaszám fogyasztó, desszert gyanánt almát, esetleg répát ropogtató „csöppség” gyorsan megnőtt. Mostanság három méternél magasabbról kémleli környezetét, súlyát négy és fél mázsára taksálják. Az enyém sokszorosára, mégis a gyámja lehetek, oklevéllel igazolhatom a kapcsolatunkat, plusz a mesekönyvem címét feltüntették a Veszprémi Állatkert honlapján.
Kizárólag azt sajnálom, hogy átmenetileg sem költözhet hozzánk. Szívesen engedném reggelente nyújtózkodva beköszönni a hálószoba ablakán, repdeső pillái fedezékében csillogó sötét szemeivel délutánonként fürkészve bekukkantani az emeleti teraszra. Örülnék a társaságának, noha tudom, szűkös a lakás, alacsony a mennyezet, a téli fagyok elől nálunk nem lelne menedékre. A nassoláshoz kerülne némi gyümölcs, ám a szekérderéknyi zöldtakarmány beszerzése megoldhatatlan feladatot jelentene.
Ráadásul egyetlen zsiráffal aligha érném be, idővel újabbakért pitiznék… Bárki kérdi, anyáék megmondhatják, hogy az apropóul szolgáló világnapokon kívül is lelkesedem az állatokért. A cicákért rajongva sírok, vonzódom a tollasjószágokhoz, bolondulok a szamarakért, öszvérekért, bocikért. Lóra régóta vágyom, a televízió műsorait bámulva oroszlánokról, hiúzokról, medvékről, elefántokról, a pingvinek, szurikáták népes kompániájáról ábrándozom.
Zurit önzetlenül fogadtam örökbe. A szabályok tiltják, hogy a kifutója közelébe menjek, így személyes találkozásunkhoz szerény reményeket fűzök, lefekvéskor ennek ellenére fülipuszival búcsúzom falatnyi másolatától. Cserébe a patronálásért megfelelne, ha védencemről csupán jó hírek érkeznének, és a következő veszprémi Tacsi Tali idején már a dakszlik falkájával az oldalamon leskelődhetnék az állatkert kerítésénél... Hátha megpillantjuk a zsiráfokat.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
