Megérkeztünk Veszprémbe, kikászálódtam az autóból, éppen csak beleszimatoltam a Gulya-dombot borító erdő hűvös, hajnali leheletébe, és azonnal vittek is a kórházba... Gumikerekű vonatunk a régi Vidámparktól indult, harangja kondulásával megidézte a Séd patak mentén félévszázaddal korábban zakatoló igazi kisvasút emlékét, aztán nekivágott a szombat reggel lassan ébredező utcáknak. A doktorok már bizonyára csomagolták műszereiket, ám miattuk nem aggódtam, a Tacsi Tali résztvevőjeként kivételesen én segíthettem a specialistáknak.
Barátom, Eszter kitartó munkája nyomán a tacskósok örömmel látogatják a „Királynék városát”. A fajtám béliek idén szeptemberben ötödik alkalommal randevúztak itt, míg mi anyáékkal most másodszor vendégeskedtünk a gyarapodó falka nyárbúcsúztató buliján… Gyorsan befogadtak, sőt, felkerülhettem a színpad felett feszülő molinóra is. Vizitkártyám színes képét, rajta a portrémat, középről kissé balra nyomtatták a pártfogók logói közé… A gesztustól meghatódtam, és illőnek éreztem csatlakozni a „szomszédban” kezdődő jótékonysági esemény támogatását tervező kutyásokhoz.
Nemes ügyért keltünk hát útra a „Richter Egészségváros Program” veszprémi helyszíne felé, az általában szelfizgető turistákat fuvarozó, rutinos „masinisztával”. A berregő mozdony mögé csatolt első kocsiban ültem, kíváncsian bámészkodtam, a füleim lobogtak a szeszélyesen támadó huzatban, miközben a dakszlik elszánt különítményével zötykölődtünk a sziklák tetején magasodó vár körül... Komótosan kocogtunk, de bohókás szerelvényünk pontosan futott be végállomására, ahol népes csoport és rövid séta várt ránk.
Büszkén vonultunk a tömeggel, a kiszabott feladattal hamar megbirkóztunk, lelkes trappolásunkkal a magunk módján hozzájárultunk a Csolnoky Ferenc Kórházért, illetve legifjabb pácienseiért szervezett adománygyűjtéshez. A bevételből a megyei „klinika” a gyermekkori szívkórok kezeléséhez vásárolhat korszerű, ultrahangos berendezéseket... Nagyot alakítottunk, pedig a véradáson, a szűréseken, a tanácsadásokon nem jelentkeztünk, csupán a körmünket koptattuk a flaszteren.
Ennyi belefért, semmit se mulasztottam. A délelőtt az összejövetelünknek otthont adó „Kolostorok és Kertek Rendezvénytér” mesebeli tisztásán talált, a frissen nyírt füvön köszönthettem a haverokat. Toffee, Loki, Thor, Luna, Zsolti, Pajti, Pocak… Sorra fedeztem fel a cimboráimat, jöhetett a farkcsóválás, a kedélyes vakkantgatás, a móka, az önfeledt rohangálás a varázslatos Betekints-völgyben. Barangoltunk az ódon épületek romjainál, a dísztó partján, a picinyke szigeten, kémleltük a játszóteret, a szomorúan rejtőzködő alagút lezárt nyílását, méregettük a híres viaduktot, beballagtunk az állatkerthez.
Utóbbi kapuját fáradhatatlanul őrzi Kittenberger Kálmán szobra, és a pénztárnál csalódottan vettem tudomásul, hogy a szabályok sajnos változatlanok. Felesleges kaparnom, a bent élő egzotikus lényeket véletlenül se láthatom. Hiába szeretnék ismerkedni a makikkal, szurikátákkal, pingvinekkel, vagy tisztelegni az elefántoknál, szibériai tigriseknél, mackóknál, netán vizsgálódni a földtörténeti kiállítás dinoszauruszainál, az izgalmas élményekről le kell mondanom… A hétköznapi házi kedvenceknek nincs dolguk a ketrecek, karámok mellett, az álmélkodás lehetősége a szüleik kezébe, nyakába kapaszkodó gyerekeké.
A lurkóké, akik rengetegen eljöttek, és noha bármerre fordultak, mindenütt hosszútestű, kurta lábú, hegyesorrú ebekbe botlottak, mint az egyik legkisebbet, sebtiben kiszúrtak maguknak. Szokás szerint óvatosan próbálkoztak, félve nyújtották a praclijukat, simogattak, nevetgéltek, majd továbbálltak. Szaladtak pattogatott kukoricát, kürtőskalácsot, fagylaltot enni, kergetőzni, követni a placcot uraló emelvénynél zajló műsort. Tátott szájjal lesni Odiék ügyességi számait, a szarvasgombász produkciót, a fitnesz show-t, a szépségversenyt, drukkolni a tombolahúzáskor, tapsolni az eredményhirdetésnél, a díjátadón. Megmutatni, hogy milyenek ők egészségesen.
Távol volt már a dohogó vonat, a séta, messze a kórház a betegekkel, kislányokkal, kisfiúkkal… Élveztük a Tacsi Talit, a gondoskodó gazdik és leghűségesebb társaik mulatságát, amit jobbára kevesen rontanak el komor elmélkedéssel, búslakodással. Ünnepeltem, szórakoztam én is, a naplóíráshoz készülődve azonban ma jólesett arra gondolni, hogy apró mancsaimmal segítettem a szombati tacskóparádét legfeljebb a kórterem ablakából figyelő, gyógyulásban reménykedő emberkéken.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
