Megint befürödtem. Életemben harmadszor csobbantam a habokban, és mire újra szilárd talajt értem, olyan voltam, akár egy ázott veréb. Bundámat átitatta a Velencei-tó zavaros vize, az iszap összetéveszthetetlen bukéja ingerelte az orromat, biztosra vettem, hogy a tavalyi hasonló esetből okulva, anya alaposan lecsutakol a kádban… Hiába, a strandolás nem a legkedvesebb hobbim, ám Wonder Woman végül megmenekült, és a Tacsi-Pancsit se hagytam ki.
Valójában semmi sem tarthatott vissza, repdestem az örömtől, amikor szombat reggel megpillantottam a tacskók kisebb csoportját a Drótszamár kapujában. A part legészakibb szakaszán elterülő kemping ad otthont évről évre a fajtám béliek lubickolós bulijának, és izgalmamban legszívesebben kiugrottam volna a mozgó autóból, hogy köszöntsem a gyülekezőket. Alig győztem kivárni, míg apa leparkolja a kocsit a fák árnyékában, aztán kikászálódik a kormány mögül.
Érdekelt is engem, betették-e a táskámba az oltási könyvem, elég itóka van-e a kulacsomban, vagy kinek a zsebében lapul a jutalomfalatos doboz. Ugyan! Kizárólag az számított, hogy találkozhassak a haverjaimmal, netán új barátokra leljek… Nyugtalanul szagoltam bele a levegőbe, próbáltam felmérni a sétáló, labdázó négylábúakat, lázas igyekezettel kerestem az ismerősöket. Reménykedtem, hogy sokan leszünk, rohangálhatunk, kergetőzhetünk, és kapok valami apró vásárfiát emlékbe.
Ropi jön… Ezt anya árulta el. Messziről érkező, régen látott pajtásom azonban későbbre ígérte magát, így jobb híján felderítettem a terepet. Száguldottam a kissé kiégett gyepen, megkerültem a büfét, lenyargaltam a megújult pancsolóhelyre, bukdácsoltam a kavicsokon, és tiszteletteljes távolságból bámultam a fodrozódó, zöldesszürke hullámokat. Hallani sem akartam a nádas átkutatásáról, az amatőr kacsavadászat helyett inkább a szembejövőket méregettem. A két Lilit, Minit, illetve Mayát...
No meg Honeyt. Önbizalomtól duzzadó mellkasú, barna cimborám megjárta Amerikát, de fikarcnyit se változott. Pontosan úgy strázsált anyukája, Adri sátra mellett, ahogy az előző augusztusban. Dicsekedve mutattam neki a nyakörvet, amit még ők adtak nekem, és a legnagyobb egyetértésben néztük végig a „behívó-evő” versenyt... Figyeltük a vonalba rendeződő atlétákat, drukkoltunk, miközben jelre a tányérhoz vágtattak, hogy felfalják a kiporciózott kutyatápot. Tét nélkül tippeltünk a nyertesre, ezért rövidke vállrándítással fogadtuk favoritjaink bukását. A vetélkedésben, ha igaz, Sheldon, egy fekete-cser sportoló diadalmaskodott.
A központilag szervezett programokról lemondtam, mivel a csúcsforgalmat leküzdve befutott várva várt játszótársam... Ropi felnőtt, mióta dakszliviadalt imitálva mancsainkkal felvertük a korzó homokját, és most némi rajcsúrozást követően tanúja lehetettem, ahogy a mamája, Emília beavatja az úszás tudományába. Mit szépítsük, amennyire megítélhettem, a nedves környezetben ő sem merült nálam önfeledtebben. Elismerőleg említem: nem faksznizott, merészségének hála, a társaságában utazó Zserbó bátorságot gyűjthetett a fürdőzéshez.
Az utolsó percig azt hittem, idén megúszom a nyirkos kalandot, apa viszont közvetlenül a hazaindulás előtt meggondolta a dolgot. Hirtelen felemelt, lecaplatott velem a kövek közt megbúvó lépcsőn, hogy onnan a mélyebb víz felé vehesse az irányt. A halak közege lassan elérte a nyakamat, ösztönösen kapálózni kezdtem, és láss csodát, máris önállóan haladtam…
Rögtön megcéloztam a legközelebbi kijáratot, iszkoltam sebesen, és felkapaszkodtam a rámpán. Fotózni nem engedtem magam, itthon ellenben büszkén álltam a zuhany alá, hiszen megmentettem Wonder Womant… A szuperhős figurájával dekorált kendőt Adri bízta a gondjaimra, és mert anyánál hagytam, kicsit sem vizeztem össze.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
