Lemaradtam az első Holdra szállásról… Ötven évvel és egy kevéssel. A késés java aligha írható a számlámra, kósza gondolat sem voltam, amikor az amerikai asztronauták a „Sas” nevet viselő, ijesztően szerény képességű komppal megérkeztek a „Nyugalom Tengere” fölé, és leereszkedtek. Vakmerő repülésük múlt hétvégi jubileumán ellenben tényleg elmulasztottam felidézni a történteket, annyira lekötött a földi tacskóparadicsom keresése, a hirdetések böngészése, hogy nem figyeltem az égi jelekre.
Kizárólag magamat kárhoztathatom, a Hold időben szólt. Részleges fogyatkozással emlékeztetett a közelgő évfordulóra, és a fajtám béliekkel ápolt ősi kapcsolatában rejlő lehetőségekre. Álmosan pislogva bámultam a teraszról azon a keddi éjjelen, ahogy arcára árnyék vetül, és átsiklottam burkolt ajánlkozásán. Aludtam néhányat, míg derengeni kezdett, hogy új otthont éppenséggel találhatnék az alkalmanként keskeny kifli, máskor dagadt cipó formájában mutatkozó, néha el-eltűnő sárga gömb kráterekkel dekorált felszínén is.
A „Panka holdbázisnak” legalábbis biztosan jutna hely... Az élelmes ügyeskedők régóta kalmárkodnak a lakatlan planéta területeivel, katalógusból árulják a telkeket, és ha félretesszük az aggályoskodást, hezitálást, gyorsan cselekszünk, válogathatunk a jobbnál jobb ingatlanok között. Földre néző, örök panorámás farmot vásárolhatunk potom pénzért, nem kell tartanunk a kilátást zavaró, burjánzó növényzettől, és csinos szkafanderben elnyúlva fürkészhetjük kék bolygónk kontinenseit.
Akármelyiket… Távcső kérdése az egész, és bevallom, roppant kecsegtetően hangzik, hogy kivételes szomszédokat kaphatunk. A rendhagyó üzlet eddig filmcsillagok, leköszönt elnökök, celebek sorának fantáziáját indította be, akik persze egyelőre várnak a költözéssel, és inkább kaliforniai villáikban, jachtjaikon, hegyvidéki házaikban készülődnek a „holdfoglalásra”.
Hiába na, zűrös azt a temérdek értékes bútort, szőnyeget, művészeti alkotást, elegáns ruhát bepakolni, és elképzelhető, hogy a medence szélén játszadozó, elkényeztetett lurkóknak nincs is kedvük menni… Ráadásul hallani pletykákat a „holdhivatali” eljárások elhúzódásáról, és suttogják, hogy a „holdmérők” még neki se veselkedtek a birtokhatárok kitűzésének, az illetékek kiszabását meg a jogi csűrés-csavarás hátráltatja.
Akad probléma elég, de eleinte tetszett az ötlet, hogy útra keljek és bizonyosságot szerezzek… Szívesen mérlegeltem volna, hogy a tudósoknak, vagy a zenészeknek adjak igazat. Előbbiek szerint az ebeket gyakran bosszantó vonyításra késztető, kápráztató éji jelenség, valójában szélsőséges, poros, sziklás világ, ahol hatszor könnyebb lennék, és csúszdázhatnék a homokbuckák oldalán. Egyes dalnokok viszont arról énekelnek, hogy bármit mondjanak a hírekben, „mégis sajtból van a Hold”, és okkal „sír a sok éhes kutyagyerek”.
Pofonegyszerűnek hittem mindent… Percek alatt megbirkózom a poggyászom csomagolásával, táska, kabát, nyakörv, póráz, kulacs, némi báránypacal, apával kocsiba vágjuk magunkat, és elgurulunk kóstolóért. Kanyarítunk pár szeletet a gigantikus ementáliból, bebarangoljuk a környék szabad völgyeit, aztán sipirc vissza. Vacsorára hazaérünk.
Fejben tervezgettem a kiruccanást, ám meggyűlt a bajom a távolsággal, lelkesedésemet hamar lelohasztotta a hatalmas messzeség. Csak oda, cirka 384 ezer kilométer, és autósztráda sincs. Busz, vonat, légi járat? Áhhh! Egyedül az űrhajó jöhet szóba, a pokoli lángot okádó, rakéták hajtotta szerkezet, amelyre Lajka, a moszkvai sintértelepről Bajkonurba delegált elődöm példájából okulva, semmiért fel nem ülök.
Felelevenítettem a fogadalmamat, hogy ezen a földön keresem a tacskóparadicsomot, és eldöntöttem, a következő Holdra szállás dicsőségét passzolom a becsvágyó kalandoroknak. A gyarmatosítás tekintélyes szünete után feltehetőleg lesznek pályázók az úttörő misszió teljesítésére, és ha feltétlenül be akarnak venni a buliba, építsenek tisztességes liftet az utaztatásomhoz… Sajtot amúgy sem ehetek, csábítgassák a lyukacsos ínyencséggel a Marson ragadt, mesebeli egeret.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
