Szomorkás hangulatú múltidézéssel indult a hét. Éppen két évvel ezelőtt, így február derekán búcsúzott el a földi léttől elődöm, Szamóca. Fájdalmas elválás volt, anyáék még most is könnyezve emlegetik a napot, amikor a türelmes, barátságos, szófogadó spániel örökre lehunyta a szemét a kórházban. Déltájban járt az idő, és miközben az emberek ebédelni rohantak, apa a kisállathamvasztók telepe felé fordította a kormányt.
Negyven perc autózás. Anyának ennyi jutott akkor, hogy kedvence lassan kihűlő testét az ölében tartva, szorosan magához ölelve elköszönjön, gondolatban visszapillantson az együtt töltött bő tizenhárom évre. A találkozásra, az összeköltözésre, a szeleburdi kölyökkutya csínytevéseire, a zsákmányával büszkén dicsekvő madarászra, a tulipánokat fogaival tőből lemetsző amatőr kertészre, az egymáshoz bújós sziesztázásokra, az alattomos betegségekre, a doktorokra, a kezelésekre, a reményre, a küzdelemre, a sírós utolsó nappalokra és éjszakákra, az elengedésre. Mindarra, amiről azóta nekem is számtalanszor meséltek már.
A történet egy ódon budai épület emeleti lakásának szobácskájában kezdődött, ahol másfél évtizede, a nyár közepén, világra jött öt spániel. Anya gyakran látogatta a famíliát, elücsörgött a kuckójuknál, hogy a szemüket nyitogató apróságok közt meglelje új társát. A jelre várt, ami megsúgja, kit vigyen haza a csapatból. Fürkészte a fekete-fehér bundácskák rajzolatát, a jin és jang szimbólumát az egyik, a kacsafejre emlékeztető mintát a másik picurkán. Naivan azt hitte, választhat, de a falka vezére döntött helyette. Miki egeret formázó foltjával átmászott az almot határoló barikádon, és felkéredzkedett.
Hetekkel később Betti, a termetes német juhász, szigorú tekintettel mustrálgatta a kocsiból kiszálló, reszkető „gyereket”, megszaglászta, majd nyálas nyalintással tudatta, hogy befogadta a jövevényt. Ribizli, a felnőttként is labdabolond spanca, a legcsekélyebb érdeklődés nélkül nyugtázta, hogy a banda immár háromtagú. Eltűrte, hogy a nevére eleinte kevéssé hallgató, virgonc csöppség éjjel kivonszolja a takarót a közös bungiból, és kizárólag a kényes fülét érő pajkos támadások ellen protestált.
Szamóca hamar belakta, és teleszórta gödrökkel az udvart. Kamaszos hevületében fittyet hányt a tiltásokra, rugalmasan értelmezte a határokat, ám Teri néni szerint a tyúkot nem rosszaságból fogta meg. A jóindulatú szomszéd úgy magyarázta: igaz, igaz, hogy a kotlós otthon, a kerítés biztonságos oldalán kapirgált, mégis szándékosan provokálta az ebet, aki okkal kúszott keresztül a drótháló alatt, és csípte nyakon a kötekedőt. A második madár pedig a következő héten igazán csak magára vethetett. Minek repült át a kutyához? Talán elégtételért? Vitézkedett, és megfizettették vele ostobasága árát.
Betti a hősöket megillető tisztelettel vigyázta a tollas jószág tetemét, és apránként seregnyi trükkjének titkát fedte fel kajla növendéke előtt. Mestere útmutatásával Szamóca elsajátította a módszert, hogyan lehet hangos csaholással holdfényes kóruspróbára hívni a környék házőrzőit, hentergéssel pusztítani a virágokat, kikaparni a bokrok tövét, felborogatni a ruhaszárítót, felkapaszkodni az asztalra és tányérból enni a virslit... Egy sütögetős partin megkóstolta az alkoholt is. A fűben felejtett poharakból benyalta a langyos sört, kábultan támolygott, csetlett-botlott, büfögött, és produkciója csúcspontján szédülten zuhant álomba.
Az esztendők során először Ribizlitől, aztán Bettitől kellett végső búcsút vennie. Egyedül maradt, és ahogy az egészsége romlott, süketsége elhatalmasodott, tökélyre fejlesztette a lustálkodás művészetét. Megkomolyodott, felhagyott a bozótban mászkálással, legszívesebben a kanapén heverészett, vagy kéjelegve vakartatta a hátát.
A vér persze nem válik vízzé. Vadászösztöne alkalmanként felébresztette a belül szunnyadó bohó ifjoncot, és az MRI-vizsgálatra igyekvő lomha szenior a rendelő parkolójában villámgyorsan csapott le a meggondolatlanul közel merészkedő rigóra. A lelkes csirkefogó felett ennek ellenére tagadhatatlanul elszállt az idő. Fokozatosan felvette Füles szokásait, a Micimackó-elbeszélések búvalbélelt csacsijához hasonlóan lógó orral, komótosan mozgott, és néha hosszasan merengett a lábai elé bámulva.
Jó kutya volt. Boldogan sétált, megbízott kicsikben és nagyokban, fenyegetően morogni soha nem hallották. Bizalmat szavazott Cinimininek, a hívatlanul felbukkanó, kosztért és kvártélyért nyafogó fiatal kóbor macskának is, aki alighanem messziről kiszúrta a melegszívű balekot. Fejét a koros spánieléhez nyomta, teljes testével hozzádörgölődzött, dorombolt, és a szövetség megköttetett. Szamóca társként bánt az egerésszel, beletörődött, hogy a cica rajta gyakorolja a préda becserkészésének legalapvetőbb fogásait, és azért sem szólt, ha a kifejezetten neki vásárolt zsírszegény táp eltűnt a táljából.
Évekig keményen harcolt a különféle nyavalyákkal. Anyáék hetente hurcolták a specialistákhoz, a cech nem számított. Bőr, gyomor, vese… A tudorok szurkálták, tanulmányozták, átvilágították, és a pirulák, injekciók késleltették is az elkerülhetetlent. A tizenharmadik születésnapját követően azonban a sunyin terjeszkedő daganat megfékezhetetlenné vált, és felmorzsolta áldozata erőit. A hűséges négylábú karácsonykor még egyszer összeszedte magát az ünnep és a család kedvéért, szilveszterkor virrasztott a pezsgősüveg pukkanásáig, majd januárban beavatta anyát a végakaratába.
Ennyi egy élet... Szamóca utolsó Valentin-napi ajándéka már felbontatlan maradt, és noha nem ismert, ezen a piros plüss-szíven kívül mindent rám, az utána érkezőre hagyott. Cinimini barátságát, az ágyát, a rengeteg szőrmejátékát, a pokrócait, a pórázát, számomra lepedőnyi ruháit, és a legfontosabbakat, anyát meg apát. Őket, akik most engem védenek, babusgatnak, és akiket a nevében is szerethetek, vigasztalhatok a szomorú évfordulókon.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
