Összezavarodtam. Senki sem szólt, hogy ez a vasárnap most más lesz, az éjszaka kellős közepén megszakad az idő folyása, és percek tucatjai peregnek le újra. Átaludtam a jelenséget, pedig ha tudok róla, megpróbálok hajnalig virrasztani, hogy kétszer élhessem meg ugyanazt az órát. Vagy legalább felkészülök, hogy a különös esemény következményei ne érjenek váratlanul.
Szombaton még minden a helyén volt, az életem a megszokott kerékvágásban haladt. Bevásárlás, séta a tóparton, nyálcsorgatással vegyes áhítat a tűzhely mellett, ahol anya főz. Ebéd, délutáni szieszta, játék, koraesti lángbámulás apával a kályha előtt, vacsi, összebújós filmnézés a kanapén, és végül lefekvés. Nagyjából, ahogy máskor a hasonló őszi napokon. Az égvilágon semmi sem figyelmeztetett, hogy vasárnap már reggel koplalni fogok, egy órával megcsúszik a napirendem, és mire megértem, mi történt, kezdhetek barátkozni a korán érkező sötétséggel.
Ébredéskor nem gyanakodtam. Rendszerint hat előtt, magától pattan ki a szemem, kicsit nyújtózkodom, megrázom a fejem, csattogok a füleimmel, aztán laposakat pislogva várom, hogy anya a karjába vegyen, féltőn ölelve levigyen a konyhába, és összeüsse a reggelimet. Régóta így megy ez, és elfogadtam, hogy a vasárnap kivétel, amikor türelmesebbnek kell lennem. A hét utolsó napján picit tovább lustálkodunk, nincs rohanás munkába, közértbe. Megesik, hogy akár húsz-harminc perc is eltelik, míg megindul az élet, és hetente egyszer ennyi belefér. Na de, hogy majd egy órán át az ablak előtt elvonuló felhőket számoljam…
Ugye, hogy hihetetlen? Ma mégis erre kényszerültem. Sehogy se értettem a dolgot, tehetetlennek éreztem magam, és ami azt illeti, valóban óriási hátrányból kezdtem. Velem ellentétben anyáék ismerték a jövőt, és alaposan rágyúrtak. Szombat este gondosan átállították a vekkert, és most boldogan húzták a lóbőrt. Aludtak, álmukat nem zavarta az ébresztő hangja, és bár megvannak a módszereim, egyszerűen hiányzott a megfelelő indok a fellármázásukhoz.
Sürgős esetben, mondjuk, kaparhatom az ágyam oldalát, és a zaj máris elárulja, hogy valamiért nagyon mennem kellene. Végszükségben meg esetleg kiabálhatok. Hiába azonban a hatásos, begyakorolt technika, ha az alapok hiányoznak, azaz sürgős mehetnékről nincs szó, és a végszükség sem szorít. Jólnevelt tacskóhoz illően tehát számláltam a szürke égbolton lassan úszó felhőket, hallgattam a gyomrom korgását, és izegtem-mozogtam… Tudjátok, hátha észrevesznek.
Nehezen böjtöltem ki, mire a tányéromhoz jutottam. Farkaséhesen láttam neki az evésnek, de rajta tartottam a szemem apán, mialatt a díszes ingaórával babrált a nappaliban. Felhúzta a régimódi szerkezetet, és egy teljes körrel visszatekerte a nagymutatót. A karcsú jelzőpálca előbbre járt a kelleténél, mert körülöttünk, és biztos nálatok is, éjszaka visszaugrott az idő. Zavaros ügy, ám ettől függetlenül így esett. Hajnali háromkor hirtelen két óra lett, és bármennyire annak látszik, ez nem időutazás. Ha pontban háromkor felébredek, akkor se láthattam volna magamat kettőkor, alvás közben. Az egész csak annyi, hogy ma érkezett el az őszi óraátállítás ideje.
Mostantól a téli időszámítást követve járnak az órák. Akad, aki ezt szereti, mások a nyárira esküsznek. Anya például az utóbbiak csapatát erősíti. Utálja, hogy október utolsó vasárnapjától március végéig minden egy órával későbbre kerül. Szerinte önmagában az is éppen elég lehangoló, hogy a jobbára barátságtalan, fagyos hónapokban rövidebbek a nappalok, és sötétben kell felkelni, munkába indulni. Feleslegesnek tartja a mutatók hátrébb parancsolásával tetézni a csillagászati okokra visszavezethető kellemetlenséget, hiszen az ügyeskedés egyetlen hozadéka, hogy november második felében délután öt helyett már négykor lemegy a nap. Apa viszont a vállát vonogatja, és úgy vélekedik, bárhogy berzenkedünk, a kronométerek télen mutatják helyesen az időt.
Itthon szerencsére nincsenek emiatt viták, és nekem aztán tényleg mindegy, hogy a téli, netán a nyári rend szerint mérjük az időt. Sokkal fontosabb, hogy holmi óraigazításokra hivatkozva ne forgassák fel teljesen a napomat. Lássátok be, az ilyesmi nem ér annyit, hogy átütemezzem a tóparti sétát, későbbre halasszam a csendespihenőt, éhségtől kopogó szemmel várjam a vacsorát. Már csak azért sem, mert a rendszertelenség egészségtelen. Különösen, ha az étkezésről beszélünk. A tudósok legalábbis erre jutottak, így igenis okkal ragaszkodom ahhoz, hogy a tányérom pontosan a megszokott időben legyen tele finomságokkal.
A belső órám nem filléres bolti ketyegő, amit ötletszerűen tekergetek ide vagy oda. Napokba telik, amíg megszokom az új beosztást, és megsúgom, noha messze van még, máris félek a tavaszi óraállítástól. Jövőre, március utolsó vasárnapjának hajnalán, hatvan perccel előre ugrik majd az idő, és ha véletlenül elalszom, a végén lekésem a reggelit.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
