Súlyomnál vagyok, higgyétek el. Jó ezt tudni, mert gyakran kérdezik, mennyi is az annyi, és most, hogy hivatalosan lemértek, apának végre nem kell mellébeszélnie. Bárkinek elárulhatja, a digitális mérleg a „π” értékét mutatta a talpaim alatt. A matematikában és a görög ábécében kevésbé jártasak kedvéért, a „pí”-ét... Na de, hogy ne barkochbázzunk feleslegesen, inkább megmondom a tutit. Éppen 3,14 kilogrammot nyomok.
Lehet vitatkozni, ez sok vagy kevés. Ennyi vagyok, és kész. Nem, nem ennyivel születtem, a jelenlegi súlyomról mesélek, amiről aztán mindenki azt gondol, amit akar. Például, hogy nevetségesen alacsony, és alulmúlom vele az "anorexiás" fotómodelleket is. A vékony derekú, lapos, karcsú csajokat, akik nélkül nincs divatbemutató, meg rendes akciófilm, mégis seregnyien fanyalognak, hogy gebék, soványak. Kilátszik az összes bordájuk, ahogy nekem is. Ha nagy ritkán megengedem valakinek, hogy végigtapogasson, megszámolhatja mindet. A szakirodalom szerint ilyennek kell lennem, hogy ne számítsak se alultápláltnak, se elhízottnak. És ezen az sem változtat, hogy az egyik előbbi kifejezést már használták a jellemzésemre.
– Szép, de alultáplált, igaz? – a strand homokjában ücsörgő kisfiún látszott, valami nagyon okosat akart mondani, ám csak akkor lesz elégedett, ha apukájától megkapja a várt megerősítést. Olyan lelkesen mutogatott felém, hogy a kis műanyag lapát, amivel addig a vödröcskéjét igyekezett telepakolni, kirepült a kezéből.
Leshette a fejbólintást és a távolban heverő játékát, apuka figyelme alaposan elkalandozott. Teljesen lekötötte, hogy jól megnézzen magának, és a zavart mosolyán nem is csodálkoztam. A kellemesen meleg nyári délután tiszteletére elhagytam az öltözködést, így mindent láthatott, amikor a korzó díszburkolatán elsétáltam előtte anyuékkal. Szegény pasi, képtelen volt levenni rólam a szemét. Sütött a tekintetéből, hogy bizony, szívesen hazavinne, ha a felesége engedné. A pillantásával azt üzente, a kölyökkel ne foglalkozzak, kicsi még, és úgyis hamar megszeretne.
Semmiféle megbántottságot nem éreztem, már akkor is tisztában voltam magammal. Az elismerő figyelemtől csak a májam hízott, én magam egyetlen grammal sem lettem nehezebb. Magasra tartott orral, kidüllesztett mellkassal, peckesen lépkedtem tovább, és azért se fordultam hátra. Tüntetőleg a közeli kávézó terasza feletti ponyvát díszítő sormintát, annak is a furcsa, tacskósan kacskalábú asztalkára emlékeztető ábráját bámultam.
Magát a jelet többször láttam már, de semmi okom nem volt feltételezni, hogy pont ez lenne a „π”, a görög betű. Az meg végképp nem jutott az eszembe, hogy valaha közöm lehet hozzá. A ponyva ott volt, sőt ott van ma is, és akárhányszor néztem fel rá, valójában soha sem érdekelt igazán. A megvilágosodáshoz vezető úton az indított el, hogy a kötelességtudó orvosok a napokban precízen lemértek, mielőtt beoltottak. Ráállítottak a mérlegre, egyensúlyoztak velem kicsit, és máris kiderült, hogy 3,14 kiló vagyok.
– Hajszálra a pí – jelentették ki elégedetten, ám hiába kapkodtam a fejem, nem árulta el senki, miről beszélnek. Ahelyett, hogy felvilágosítottak volna, a rejtélyes eredményt gondosan bejegyezték a számítógépbe, aztán nekiláttak előkészíteni a megfelelő vakcinát. Mi tagadás, be voltam gyulladva, és a tű látványa komolyan kedvemet szegte. Reszkettem, akár a nyárfalevél, és csak akkor engedtem ki, amikor szóltak, hogy kész vagyunk, mehetek. Hihetetlen, de ettől még igaz, meg sem éreztem a szúrást, és az addigi félelmemet egyszeriben felváltotta a kíváncsiság... Véletlenül se maradhatott titok, mi is az a pí, ami „hajszálra” vagyok.
Most már tudom, és hogy nektek ne kelljen keresgélnetek, inkább súgok. A „π” a kör kerületének és átmérőjének a hányadosa. Értéke nem pontosan 3,14, a számok folytatódnak a végtelenségig. A gyerekeknek matekórán állítólag mégis elég két tizedesig kerekítve használniuk. Biztosat nem mondhatok, mert bár jártam iskolába, a számtan hiányzott az órarendemből. A körrel nem sokat foglalkoztunk, és nekem önmagában az is elég volt, hogy megtanítottak a póráz végén egyenes vonalban sétálni, derékszögben kanyarodni.
Utóbbiban, és ezt nem dicsekvésből mondom, mi tacskók tényleg egészen kiemelkedően teljesítünk. Ha egyszer megfigyeltek kanyarodás közben, látni fogjátok, hogy a fejemmel már elhagytam a fordulót, amikor a hátsóm még oda se ért. Tisztára, mint a csuklós busz. Egy rendkívül könnyű csuklós, amelyik 3,14 kilóval éppen a súlyánál van. Nem sovány és nem is kövér, olyan, amilyennek nyúlászként lennie kell.
