PANKA MESEKÖNYVE

Hogy milyen az a „pankáció”? Hát olyan... Pont olyan, mint az a másik, hasonló nevű dolog a tévében. A pankráció, amikor az ordító közönség legnagyobb örömére tetovált, jelmezes, kigyúrt emberek gyepálják egymást a kötelek között a szorítóban. A különbség csak egy betű, meg annyi, hogy itt én támadok, senki sem duci, és hiányoznak a tetkók, sőt a jelmezek is. Az eredmény ellenben ugyanaz. Hangzavar, küzdelem, balhé.

A küzdőtér az egész nappali. Anyáék mindent úgy alakítottak át, hogy ha hangulatba jövök, és belekezdek a napi edzésbe, véletlenül se üthessem meg magam. Leszerelték a kanapék lábait, hogy amennyiben lezuhannék valamelyikről, alacsonyról essek, és ne huppanjak nagyot. Mindenhova vastag párnákat raktak, hogy „harc” közben, az ugrások után puhára érkezzek. Kötelek helyett ideiglenes válaszfalakkal vették körül a helyet, ami jó, mert míg tart a pankáció, ők sem szállhatnak ki a játékból csak úgy.

Közönség nincs, de anya kárpótol a sikításával. Amikor rávetem magam, hogy tépjem a haját, megrángassam a ruhája ujját, vagy ha már a földre került és ugrálok a hátán, egyedül is olyan hangos, mint egy egész sportcsarnoknyi szurkoló. Szerintem még a szomszédok is hallják, így legalább nem kell dicsekednem, garantáltan mindenki értesül róla, hogy legyőztem a küzdőpartneremet. Az örömömet csak az rontja el kicsit, hogy anya nem tud veszíteni.

Miért nem fogadja olyan megadással, hogy leteperték, mint azok a kövér bácsik a tévében, akiktől az egész játék ötletét ellestem? Ők aztán tudnak mozdulatlanul feküdni a padlón, miután játszótársuk a magasból a hasukra, vagy a mellükre ugrott. De anya... Segítségért kiabál, amikor valami hasonló figurát próbálok, pedig sokkal könnyebb vagyok azoknál a túltáplált hústornyoknál. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha helyettem egy igazi pankrátor vetődne rá... Azt hiszem, még rengeteget kell gyakorolnunk, hogy megtanulja elismerni a vereséget.

Sportszerű lenne, mert én elfogadom azt is, ha védekezik. Teljesen természetes, ha megpróbál elmozogni a rohamaim elől. Más kérdés, hogy hozzám képest lassú, így esélye sincs. Rendben van az is, hogy igyekszik elkapni, és pusztán az erőfölényére támaszkodva átvenni az irányítást. Próbálgathatja, ám mert nagyon jó a lábmunkám, tízből legfeljebb egyszer sikerül lefognia, és akkor is hamar kibújok a kezei közül, aztán huss, kereket oldok. Belefér, ha egy-egy ilyen esetnél a párnák között birkózunk. Úgyis kicselezem, és a háta mögé kerülök. Egyedül az ijesztő, amikor végső elkeseredésében megpróbál beleharapni a fülembe. Talán azt hiszi, jó vicc?

Apa élvezi a pankációt. Mulattatja a harcmodorom, és az első győzelmemet meg is örökítette. Kétlem, hogy anya örülne, ha megmutatnám nektek az ünneplés pillanataiban készült képeket. Különösen azt, amelyiken a nappali közepén, a hasán fekve látható, én pedig a hátán pózolva hirdetem a sportsikereimet. Persze ezeken a sikereken azért van még mit dolgoznom, hiszen apával egyelőre nem boldogulok. Félkézzel leszerel, és az sem jelent előnyt, ha olyankor rohamozok, amikor dolgozik a számítógépén. Simán megállít, és a monitorból fel sem nézve, a kanapé sarkát biztos fedezékként használva készül újabb támadásaim visszaverésére. Ha viszont megunja a játékot, jaj nekem.

Amint félreteszi a laptopot, és azt hallom, hogy „Panka, most széttépem a kistacskót”, jobb ha azonnal feladom. Különben a hátamra fordít, és a nagykutyáktól ellesett félelmetes morgással kapja el a torkomat. Sajnos, nem vagyok elég képzett, hogy megvédjem magam, de ez nem lehet mindig így. A legjobb talán az lesz, ha megkérem a tetovált kempós barátaimat, akikkel pénteken találkoztam Velencén, mutassanak egy-két jó fogást. Ha kitartóan tanulok, néhány év múlva legalább a ringben maradni lesz esélyem.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.