PANKA MESEKÖNYVE

Bőrig áztunk. Szeretek apával sétálni, ma reggel mégis kihagyhattuk volna. Ha veszi a fáradságot, és indulás előtt beleszagol a levegőbe, megússzuk, nem kell végighajszolnia a szokásos útvonalunkon. Szép időben mindig kényelmesen bandukolunk. Most viszont? Áhhh! Már akkor az eső illatát hozta a szél, amikor kiszálltunk a kocsiból, de próbálhattam én szólni. Annyira el volt foglalva, hogy észre sem vette. A Bence-hegy felett tornyosuló felhők se tűntek fel neki. Aztán tessék, futhattunk.

Na, nem miattam. Engem kicsit se érdekel, ha vizes leszek. A hőségben még jól is esik. Apa viszont utálja, amikor elázik a ruhája, a cipője, és főleg, ha a vízcseppektől homályos lesz a szemüvege. Állítólag már nem olyan éles a szeme, mint kölyökkorában volt. Panaszkodik, hogy elromlott, de szerintem sosem lehetett valami jó. És ha tényleg elromlott valamikor, akkor hogyan?... Ugyan már! Egyébként azt sem tudom elképzelni, hogy apa volt olyan, mint én. Azt meg pláne nem, hogy egyszer nekem is kell majd szemüveg. Különben is, mit szólnának a barátaim? Biztos mindenki engem cikizne. Karcsikát is piszkálják, pedig neki semmi baja a szemével. Egyszerűen pufók, és mert tömpe az orra, furcsán veszi a levegőt.

Szerencsére én nem vagyok duci, és azt mondják, az orrom is szép, jó az alakom, meg helyes vagyok. Nem tudom, így van-e, noha lehet benne valami. Ezt sejteti, hogy rengetegen fogdosni akarnak. Főleg délután, amikor már tele a strand. Ha apa levisz sétálni, néhány lépés után mindig megállít valaki. Van, hogy gyerekek, máskor idősebbek. A rendesebbje megkérdezi, simogathat-e, míg mások csak úgy sutyiban nyúlkálnak. Nem győzök félrehúzódni. És úgyis hiába. Szinte lehetetlen mindenkit kikerülni, és ha kivételesen sikerül valahogy, apa kedve szerint felkap, a karjába vesz, aztán jön a babusgatás, tapogatás. Veletek is ez van?

Ma nem állítottak meg, nem gügyögtek, nem tapogattak. Nem lelkendeztek, hogy milyen formás vagyok. Senki sem volt a sétányon és a strand is üres maradt. Ennyi jó van a rossz időben. Akik lejöttek a partra, a boltokba meg a fagylaltoshoz menekültek az eső elől. Mi kihagytuk a bujkálást. A fagyi úgyse a kedvencem. A sült hal sokkal inkább. És ezen az se változtat, hogy ritkán jutok hozzá, mert az ilyesmi mellett apa nemcsak az esőben, máskor is mindig elvonszol. Akarhatok én odahúzódni a betonon szerteszét heverő finomságokhoz, hogy sutyiban legalább egy falatot bekapjak. Mennem kell és kész. Pedig egy virsliért, kolbászvégért még azt is elviselném, ha néhány idegen megsimogatna.

Mire az autóhoz értünk, csupa homok lett a lábam. Apa morgolódott, hogy összepiszkolom az ülést. Mégis, mit várt? Nem én akartam a zivatar előtt sétálni. Kocogni meg pláne nem. Az verőfényes napsütésben sem valami nagy élvezet, ezzel együtt csinálják páran. Hogy mit szerethetnek benne?... Mint ahogy azt a néhány embert se tudom hova tenni, akik mellett a wakeboard pályánál elszaladtunk. Általában ott tornáznak, hadonásznak, amikor arra visz az utunk. Furcsák. És a nagydarab meg, aki dirigál nekik!... Azt hiszem, kevéssé kedvel engem. Mondjuk, nem csodálkozom. Hiába kiabál mindenféle utasításokat, akárhányszor elmegyünk mellettük, mindenki rám figyel és nem rá. Múltkor valami olyasmit morgott, hogy szétesik az edzés, ha nem koncentrálnak. Na, most legalább örülhetett. Gyorsan otthagytuk őket.

Annyira gyorsan, hogy mire a közeli templomban kétszer megszólaltak a félkor, meg egészkor mindig zajt csapó harangok, már le is tudtuk a máskor egy-másfél órás sétát. Szóval szerintem rekordidőt mentünk. Igaz, szinte végig futottunk. A parkolóban apa kifújta magát, megtörölgette a lábaimat, lekattintotta a nyakamból a pórázt és berakott az utazótáskámba, aztán mehettünk is haza. Otthon várt a tacskócsemege, és most, hogy már befaltam, apa felőlem akár dolgozhat is. Én meg hozzábújok, és alszom egyet.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.