PANKA MESEKÖNYVE

Fogalmam sincs, mit látok benne, mégis napok óta szemezek vele. És ő is velem. Makacsul töröm a fejem, mitől érzem annyira ismerősnek, amikor egészen biztos, hogy korábban futólag sem találkozhattunk. Kizárt, hogy szembejött volna a tóparti sétányon, vagy ugyanoda járnánk vásárolni. Képtelen vagyok megfejteni, mi ez a furcsa érzés, ami a közelében a hatalmába kerít, és csak nagyon halkan merem kimondani, mert szeretném, ha véletlenül se hallaná meg, de azt hiszem, elég jól passzolunk egymáshoz.

Pistának egyszer majd személyesen megköszönöm. Rendes tőle, hogy nem felejtett el összehozni minket, noha kettőnk ismeretsége igazán rövid múltra tekint vissza. Egy autókiállításon sétálgattam apával, amikor belém botlott. Barátságos, szakállas, és magas volt. Méregetett kicsit, aztán megígérte, hogy szól Edinának, a párjának. Mert csak ő tudja úgy összecsomózni a dolgokat, hogy jó süljön ki belőle. Ha nekiáll, egy-két nap, és mellém is odaköthet valakit egy életre. Elárulom, nem fogadtam volna nagyobb tétben, hogy komolyan beszél. A felnőttek annyi mindent mondanak. Ígérgetéssel tele a padlás. De végül, ahogy én Vaszarról, úgy csillogó barna szemű barátom is megérkezett tőlük, Fonalmukiland fővárosából, Edigurumifalváról. Talán nektek nagyobb szerencsétek lesz, mint nekem, és megtaláljátok a helyet térképen.

A nevét még mindig nem tudom. Azt mondták, találjam ki. Na, jó vicc! Legalább valami támpontot adhatnának, hogy ne vaktában találgassak. Mert tudjátok, ő nem beszél. Egy pisszenésnyi hangot se tudok kipréselni belőle, ami tiszteletreméltó. A plüssjátékaim jobban is teszik, ha szégyenükben elbujdokolnak, vagy beiratkoznak egy rendes tréningre. Gyengék, velük minden túlságosan egyszerű. Csak elkapom őket, tekerek egyet rajtuk, vagy alaposan megszorítom valamelyik porcikájukat, és kész is. Sípolnak, visítanak, ordítanak, mint a fába szorult féreg. És itt most ne valami apró bogárra gondoljatok, hanem egy igazi farkasra, akit elkapott a juhász csapdája. Az ordasra, akinek legalább a nevét nem kell találgatni. Féreg, a pásztoremberek így emlegetik.

De én milyen néven is illessem az új lakótársat? Edina, akivel sosem találkoztam, és akinek így is köszönettel tartozom, aligha a hallgatagságáról nevezte el. A szívét-lelkét beleadta, hogy elkészüljön és elküldhesse nekem. Megdolgozott vele, úgyhogy biztosan kedves neki, és feltehetőleg becézgette is valahogy. Na de, hogy? Olyan nehéz ez így! Sokat az sem segít, hogy először az orrát mutatták meg nekem egy fényképen. Annyi látszott belőle, semmi több. Állítólag akkor ennyi volt kész belőle, de szerintem ezt csak viccből mondták. Hamarabb elhiszem, hogy a farsangon kapta le valami lesifotós, amikor véletlenül éppen kilógott a nózija a láthatatlan ember jelmeze alól. Persze tudom, ciki így lebukni, és kell valami kifogás.

Az úton hozzánk már nem rejtőzködött. A fény köztudottan gyorsabb az autónál, így eshetett, hogy a fotó, amit Pistáéknál még búcsúzóul készítettek róla, előbb megérkezett anya számítógépére, mint ő maga az új otthonába. Azonnal láttam, nem lesz baj. Az anyósülést foglalta el, egy csomó színes karóra között, és ha ott szeret utazni, az nekem teljesen megfelel. Kapaszkodjon csak nyugodtan az üléshuzatba, velem nem kell vetélkednie ezért a helyért. Onnan lentről semmit se lehet látni, ezért nem is szeretem, ha a biztonsági ülésemet apa odateszi. Sokkal jobb középen, a könyöktámaszon. Az jó magasan van. Átlátok a kormány, és a műszerfal felett, mindig tudom, merre járunk, mekkora a forgalom, és időben ki tudok támasztani, ha valamiért hirtelen fékezni kell.

Vitáink talán nem lesznek, és szerintem a vacsorámat sem kell féltenem a jövevénytől. Noha az éléskamrámat elnézve belefér, hogy egy-egy jobb falat lecsússzon a torkán. Sőt, barátságból adnék neki még a kedvencemből, a báránypacalból is. Többször nekikészültem már, hogy megkínálom, de aztán rendszerint meggondoltam magam. Talán fogyókúrázik, és ezért nem eszik napok óta. Ha ez a helyzet, kár lenne megkísérteni, és egyébként is le a kalappal az elszántsága előtt. Én egy étkezést ki nem hagynék. Bizony igen türelmetlenül kopogok a körmeimmel, ha apa belefeledkezik a munkába, és néhány perc késéssel tálalja a menüt. Igaz persze az is, hogy nekem rendben van az alakom. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy új társammal komolyabb bajok lennének, de a rend kedvéért érdemes szemügyre venni az adottságait.

Nagyon hasonlítunk. Ahogy így elnézegetem, kis jóindulattal lehetne akár a hasonmásom, vagy a dublőröm. Higgyétek el, lennének, akik rossz fényviszonyok között bedőlnének. Még akkor is, ha rendkívül apró termetű. Nálam is sokkal, de sokkal kisebb. A fülei szabályosak, a farka talán egy kicsit rövidebb, mint ami a CACIB követelményei szerint kívánatos lenne. Ijedtségre semmi ok, az utóbbi nem olyan nagy baj. Nekem sem kell szépségversenyt nyernem ahhoz, hogy megússzam önképzavarok nélkül, és tisztában legyek az adottságaimmal. Éppen elég, hogy lépten-nyomon dicsérgetnek, lelkendeznek. Néha már kicsit kínos is a megjelenésemet kísérő ováció. Na, de ami apró társamat illeti, a fogyókúrát sajnos egy ideig tényleg folytatnia kellene.

Ha jobban megfigyeljük, a pocakja kicsit sem lapos, inkább olyan pufi. És ez nálunk, tacskóknál nem jó jel. Még akkor sem, ha mi törpe nyúlászok állítólag kevésbé vagyunk hajlamosak az elhízásra, mint a rókavadász rokonság. Koplal egy kicsit, és minden rendben lesz. A füle mögé tűzött sárga virág máris kifejezetten jól áll neki. Annyira, hogy lehet, keresek egyet én is magamnak.

Köszönjük Edigurmi!

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.