PANKA MESEKÖNYVE

Leesett az orra. Nem úgy viccből, mint Michael Jacksonnak, hanem tényleg. Egy perce sem néztünk farkasszemet, de elismerem, félelmetes volt, ahogy némán, rezzenéstelenül állt az út szélén. Fején vörös acélsisakot viselt, fehér teste vakítóan csillogott a téli délelőtt sápadt fényében. Szénfekete szemei pislogás nélkül meredtek rám, és hatalmas, narancsos orrával mintha egyenesen engem vett volna célba néhány pillanattal korábban. Látszólag ugrásra készen várta, hogy közelebb érjünk.

Az ereimben megfagyott a vér a látványtól. Nem, nem, a hidegnek semmi köze sem volt hozzá. A dermesztő februári tél szorítása aznap éppen engedett egy keveset, és a hőmérő higanyszála napok óta először a nulla fok fölé kúszott. A felhők mögül a nap is kikacsintott néha, és a szemembe sütött, de az időjárás, ha akart, se tudott volna kifogni rajtam, bélelt, barna télikabátomban. Apa mindig rám erőlteti, és gondosan végig begombolja. Akkor is, ha csak néhány percre szállunk ki a kocsiból. Most sem tett kivételt, mert nem akarja, hogy megfázzak. A talpam alatt ropogott a lassan olvadozó, fagyott hó, a fákról és az ereszcsatornákról csepegve lógtak a jégcsapok. A hátamon pedig, mit szépítsük, felállt a szőr.

Vásárolni indultunk, és mint ilyenkor rendesen, letettük az autót az áruház parkolójában, anya bement megtölteni a csálé kerekein össze-vissza guruló fémkosarat, míg mi apával belefogtunk szokásos, kiadós sétánkba. Az útvonalat többször lejártuk, így itt igazán mindent ismerek. A lépcsőt, ami levezet a fűvel borított apró ligetbe. A nyáron poros, esőben sáros, most keményre fagyott ösvényt, ami a télen többnyire üresen álló nyaralóházak felé kanyarog. Jobbra az első utcácskát, és benne középtájon a kopott bundájú pulit, aki egyszer sem hagyja ki, hogy a zöld vaskerítés biztonságából dühösen megugasson.

Alig egy éve járunk erre, de annyiszor tettük meg az utat, hogy az összes repedés ismerős a vasút mellett húzódó, aszfaltozott járdán. Ahányszor meglát, előre köszön a néni a sarki házból, és a fehér foltos, fekete macska sem szalad el közeledésünkkor. Megszokta, hogy időről-időre megjelenünk. Otthonosan mozgok itt, mondhatni, itthon vagyok, ám most mégis borsódzott a hátam. A fehér rémmel még egyszer sem találkoztam. Hasonlót se láttam soha. Kifejezéstelen arca, enyhén előredőlő testtartása, az oldalához szorított viseltes seprű semmi jót nem ígért.

Megtorpantam, és apa kezét is visszarántottam. Hihetetlennek tűnt, hogy észre sem veszi a félelmetes, fehér szörnyet, aki elállja előttünk az utat. Száguldottak a gondolataim, lázasan mérlegeltem a lehetőségeket. A járdán esélyünk sem volt kikerülni. Csak egyet lép, és máris elkap mindkettőnket. Az esővíz elvezetésére szolgáló árok túl mély. Emlékeztem, nyáron is nehezen jutottunk át rajta, hóban és jégen egész biztos, még lassabban ment volna. Túl lassan ahhoz, hogy a rém ne tudja elvágni az utunkat. A találkozást kizárólag úgy kerülhettük el, ha óvatos lépésekkel elhátrálunk, ahogy állítólag a medve elől kell az erdőben.

Próbáltam visszakozni, de apa meg se mozdult. Hiába húztam a kezét, rám várt, a veszéllyel mit sem törődve, ment volna tovább. Kétségbeesetten rángattam, de nem vagyunk egy súlycsoportban. Minden erőfeszítésem ellenére maradtunk, ahol az első pillanatban megtorpantam. Rémülten néztem fel a fehér óriásra, és magamban felkészültem a legrosszabbra: ha sokáig ácsorgunk, alaposan ellátja a bajunkat a söprűjével. Na és akkor leesett az orra.

A hosszúkás, narancssárga orr bucskázott egyet a rém hasán, majd a jeges járdán megpattanva felénk gurult. Egészen közel állt meg, hirtelen a szagát is megéreztem. Eltartott egy ideig, amire felismertem az illatot, de mert az én orrom biztosan ül a helyén, és sosem téved, végül rájöttem. Ez… Ez sárgarépa! Olyan, amit anya tesz a levesbe, és amiből alkalmanként nyersen is kapok egy-egy falatot. Ismét felpillantottam a fehér alakra, és mert a nap már nem vakított el, vagy, mert elmúlt a megilletődöttségem, sikerült jobban megnéznem.

Szégyenkezve ismertem fel, hogy az egész hóból van. A szemei fekete kőből készültek, sisakja nem más, mint egy kimustrált fazék. Hogy mentsem a menthetőt, kidüllesztett mellkassal megugattam, és mert jó ötletnek tűnt, felkaptam a répaorrot. Egészen répa íze volt, ezt már az első harapásnál megéreztem, és éppen készültem hetykén elszaladni vele, amikor apa megállított. Kivette a számból, és visszanyomta a hóember képébe. Megdorgált kicsit, mert szerinte egy kistacskónak nem szabad mindent összeennie az utcán, aztán indultunk is tovább, hogy mire anya kijön a boltból, ott várhassuk a parkolóban, az autó mellett.

Az illusztrációt készítette: Kálmán Szofi

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.