Használ a rengeteg jókívánság, lassan gyógyulgatok, a borzasztó tacskóbénulásnak apránként búcsút mondok. Műtétem óta kedves hobbimnak, a szundikálásnak hódolok, a kötelező programok közti szünetekben meleg takarómba burkolózva horpasztok. Álmomban a rét puha füvén loholok, az erdő sűrűjében kirándulok, fürge dakszlipajtásom, Bo oldalán bárhová eljutok. A valóságban még csak sántikálok, ám panaszaimmal untatni senkit sem akarok, lábadozásomról röviden beszámolok.
Félelmetes kórházi kalandjaim krónikáját a napokban újabb fejezettel gyarapítottam, a doktoroknál megint megfordultam. A csillogó vizsgálóasztalon reszketve toporogtam, farkamat riadtan magam alá hajtogattam, reflexeim működésének ellenőrzésébe duzzogva belenyugodtam. Rogyadozó térdekkel ácsorogtam, a picurka kalapács finom ütéseire, ujjaim kíméletes csipkedésére suta mozdulataimmal válaszoltam. Mukkanás nélkül tűrtem, mindent elviseltem, a kéréseknek rögtön engedelmeskedtem.
Hősiesen álltam a sarat, hagytam simogatni a hátamat, a szúrós tűk, az éles szikék mellett a tompa végű ollónak szavaztam bizalmat. Felőlem cikázhatott, szárával csattoghatott, kizárólag az számított, hogy fülembe remek hírt suttogott. Azt nyikorogta, sebem megfelel az elvárásoknak, több dolga nem akad a bőrömbe öltött varratnak, eljött az ideje eltávolításának. A feszes lila cérnát a szakértő kezek máris felvágták, mire egyet pislogtam kihúzták, a csúnya heget fertőtlenítővel vastagon leápolták.
A szabadulás öröme megrészegített, itthon megtettem az első dülöngélő lépéseket. Tomporomat mancsaim helyett sáljával anya tartotta, kujtorgásomat így irányította. Bebarangolta velem a kertet, megnézhettem a fákról lehulló színpompás leveleket, körbeszaglászhattam a téli pihenőre készülő sünmama vackát, felkutathattam az udvaron átvonuló nyestek nyomát. Vidáman kutyagoltam, a jobb után ügyetlen bal praclimmal is gyalogoltam, ettől a hétköznapi dologtól ugyancsak boldog voltam.
Napomat bearanyozta, hogy sikerült leguggolnom, és mielőtt megkérdezitek, elárulhatom, óriási a jelentősége ennek, mert azóta újra önállóan pisilek. Pironkodva ide írom, korábban ez az egyszerű semmiség se ment, a nekiveselkedés eredményre csupán akkor vezethetett, ha a hasamat két tenyér szorításába fogták, bordáimtól a popsim felé haladva óvatosan megnyomkodták. Reggel, délben, este addig gyötörtek, míg pelenkámon a gyöngyöző cseppek diszkréten terjeszkedő tócsába összegyűltek.
A diadalmas megkönnyebbülést tehát nem adták ingyen, a fajtámról elnevezett hírhedt kórt kísérő kellemetlenségek legyűrésébe komoly munkát fektettem. A keserű pirulákat, kapszulákat utálkozva bekapom, sokat tornázom, megmacskásodott tagjaimat apával megmasszíroztatom, rendszeresen átmozgattatom. Nincs megállás, tapasztalt terapeutámnál, Kingánál várnak a fárasztó gyakorlatok, az érzéketlen idegek ébresztésére kifundált mutatványok, hozzájuk a tanácsok, a követendő szabályok.
Hangsúlyozottan ajánlott például a nyúlfarknyi séta, az izmaim ruganyosságának védelmére hivatott szerény erőpróba. Máskor hegyen-völgyön át sietve kocogok, a vadak kanyargós csapásain szimatolva fékezhetetlenül rohanok, most ellenben már kis falunk büszkeségéhez, a kapunktól alig kőhajításnyira megbúvó szintezési ősjegyhez is kimerülten érkezem, a hazaút miatt mégsem berzenkedem. Lelkesen gondolok ínyencségekkel púposra pakolt tányérkámra, találgatom, vajon mikor szökkenhetek talpra.
A gyors felépülés mámorító ígéretével sehol sem kecsegtettek, enyéim az igazsággal megtiszteltek, szemtől szembe hosszú küzdelmet emlegetnek. A lehetőségek sorában ott a visszaesés, az átmeneti gyengélkedés, szerencsés esetben hónapokig biceghetek, a terápiás foglalkozásokra törzsvendégként mehetek. A kilátások talán csüggesztőek, de nem adom fel, megbirkózom a rettentő betegséggel. A tacskóbénulásnak fityiszt mutatok, dafke felgyógyulok, eljön a pillanat, amikor ismét szaladhatok.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.