Aprócska termetemmel érte talán keveset tehetek, tagjaiért mégis bármikor tűzbe megyek. A bajban magára egyiküket sem hagyom, bánatukat tekintetem csillogásával eloszlatom, fejemet félrebillentve mosolyukat arcukra csalogatom. Védelmében béketűrésemet gyorsan sutba dobom, mérlegelés nélkül felemelem a hangom, a gyanúsan sompolygókat fogaimat villogtatva megugatom. Bo, a csinos tacskófiú társaságában ma is tradícióit ápoltam, nemzetközi napján a családra gondoltam.
Mind közt a miénkre, két- és négylábúak megbonthatatlan örök szövetségére. Benne anyára, apára, mellettük velem rágódó fürge pajtásomra, no meg a folyvást csavargó veszedelmes vadmacskára, a Cinimini néven emlegetett kackiás bajszú cicára. A határtalanul széles világban szétszóródott népes kompániára, a jó szándékú Manyi mamára, a szórakozott Jancsi papára, a testvérekre, a figyelmes nagynénikre, nagybácsikra, az utoljára esztendőkkel korábban látott temérdek unokatesóra.
Magam sem tudom, idáig ugyan miként jutottunk, ám eltagadhatatlanul összetartozunk, számtalan kapcsolatunk ábrázolásához az elszántan kutakodóktól alkalmasint közös fát kaptunk. Eltéphetetlen gyökereivel a múlt gomolygó ködében szilárdan megkapaszkodót, a végtelenség rengetegében más hasonlókkal gyengéden egymásba fonódót. Leírhatatlanul hatalmasat, szédítően terebélyeset, megkérgesedett törzséből kinyúló hajtásaival a régiekről méltósággal megemlékező vénséget.
Bölcs óriást, akinek nem kellenek a megsárgult pecsétes papírok, a szakadozott hivatalos okmányok, hisz ismeri a família valamennyi sarját, pelenkás koruktól kezdve észrevétlenül követte a cseperedő csemeték kanyargós életútját. A sejtelmes árnyak azt suttogják, előtte nincsenek titkok, talányok, a faragott fedelű ládikánkban őrzött évszázados keresztlevelek híján is könnyedén megmondja, ki kinek a kicsodája, a földkerekség melyik szegletéből származik a rokonságnak ez, netán az az ága.
Koronájába csimpaszkodva letűnt időkbe utazhatok, segítségével elveszett hozzátartozóinkkal pacsizhatok. Megpillanthatom felhők mögül lekacsintó szeretteink homályos alakját, merengve bámulhatom megismételhetetlen találkozásaink délibábját. Bundámon érezhetem nagyanyó kezének finom simogatását, hallhatom vidám kacagását, ízlelgethetem a konyhában serénykedő nagyapó mennyei sültjeinek illatát, újra felnyalhatom a nekem suttyomban lepottyantott falatkák sokaságát.
Képzeletbeli lombjainak takarásából kíváncsian pislogó szempárok lesnek, a híres szivárványhíd túloldaláról az övéikre türelmesen várakozó elődeim köszöntenek. A beláthatatlan messzeségből néha felsejlik a hajdani megbecsült barátok miákolása, vakkantása, a létezés korlátaira fittyet hányó lelkes ragaszkodás vitathatatlan tanúsága. A megelevenedő jelenések a sosem halványuló hűségről, a kötődések halhatatlanságáról árulkodnak, irányt mutatnak a róluk szóló krónikáknak.
Az évgyűrűről évgyűrűre lejegyzett hosszadalmas históriában bizony ott a helyük a feledhetetlen kedvenceknek, a szíveket annyiszor meglágyító állatgyerekeknek. Emitt Kacor, a félelmetes kormos kandúr mosakszik, amott Csutak, a kert fárasztó felásásából kihagyhatatlan foxi pitizik. Odébb az elmaradhatatlan labdáját cipelő Ribizli kocog, nyomában árnyékával, a másik spancával, a komótos bandukolásával, folyton lógó orrával Micimackó társára, a csacsi Fülesre emlékeztető Szamócával.
A személyre szabott kalendáriumunk lapjain eligazodók számára nyitott könyv rövidke történetünk, az érdeklődők kisilabizálhatják, hogy mi, picurka dakszlik, hol és mikor születtünk. Pályánkon lassan baktatunk, a jövőt fürkészve a legjobban reménykedünk, a család nemzetközi napján az együvé tartozás fontosságáról elmélkedünk. A boldogságért megteszem én is a magamét, de mert az a kevés, amit törékeny kutyusként adhatok nem feltétlenül elég, most elhoztam ezt a szerény mesét.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
