Kutyaisten igenis létezik. Semmi szentségtörő eltévelyedés, anyának meggyőződése, hogy valahol kell lennie valakinek, aki vigyáz az ugatós négylábúakra. Kicsikre, nagyokra, pedigrésekre, vegyes kapcsolatból születőkre, szerető családban élőkre, kocsiból kirakottakra, utcán csavargókra, menhelyen tengődőkre. Egyengeti az útjukat, még ha ez nem is mindig látszik, hogy aztán, amikor az életük végére érnek és angyallá válnak, nála biztonságra leljenek.
Egyelőre senkit sem vesztettem el, a rokonok, a barátok élnek és virulnak, pacsizhatok velük alkalomadtán. Játszhatunk itthon, ahogy legutóbb Miával, bolondozhatunk az erdő szélén, mint anno Lokival és Toffee-val tettük. A korzózáshoz ott a tópart, ahol tavasszal megint koptathatjuk a kövezetet Magnussal, felverhetjük a föveny homokját Ropival, és ha megjön a nyár, újra pancsolhatok Rozival. Csupa csodás élmény, ám a lelkem mélyén az önfeledt pillanatokban is tudom, rengetegen költöztek fel abba a bizonyos kutyaparadicsomba.
Tuti, hogy oda, mert ha e földön kívül van igazi kutyapokol, feltehetőleg kong az ürességtől. A papucsok szétrágásáért, a szőnyeg összepiszkításáért, a gödörásásért, a kacsakergetésért aligha méltányos ítélet az örök kárhozat. A nagybetűs „rossz”, amivel egy ilyen büntetést kiérdemelhetnénk, hiányzik belőlünk. Szeretettel csordultig telt szívvel jövünk a világra, és ebből az érzésből kifogyhatatlan tartalékokkal rendelkezünk. Elfojtani, kiirtani lehet, de gonoszak sosem leszünk. Amennyiben annak tűnünk, a hibát ne bennünk keressétek. Kérdezzétek inkább, vajon ki és mit csinálhatott, hogy farkcsóváló, bújós csöppségből vicsorgó fenevaddá változtunk.
Anyáék is sok jó lelket búcsúztattak már, és körülöttem annyi minden idézi elődeim szellemét… Régi fényképeken Zsófi, Carlo, Feszta és Jessy. A párkányon Ribizli lila labdája, a szekrényben Betti nyakörve, az emeleti szobában Szamóca plüss játékai, és a bejárati ajtó melletti polcon a póráza. A rugós dobra csévélt, hosszú zsinór, ami nélkül át sem léphetném a küszöböt. Most én használom, és a fakuló fotókkal, a kopottas relikviákkal együtt figyelmeztet, hogy előző tulajdonosa nyomában haladok.
Elérnek a hírek is. A szomorú értesítések, hogy valaki elment... Tavaly októberben Max, a közismert vizsla, Demény „tesója”. Míg őt egy ország gyászolta, másokra csak a hozzátartozóik figyeltek.
November végén például Csöpire, a fekete-cser tacskóra… Ilona megsiratta, és máig könnyes szemmel gondol pöttöm társára. Arra, hogy a négykilós törpe mennyire imádta a meleget, utálta a hideget. Csúcsformában a tikkasztó kánikulában érezte magát, tíz fokban kabátot öltött a sétákhoz, és esőt, havat látva legszívesebben a kanapén múlatta az időt. Emléke, miként pajtásáé, az elveszett Cinka cicáé, örökre élni fog. Csillaghegyi otthonában karácsony óta Zsuzsi, a pici nyúlász tacsi hallgatja a cselekedeteit felelevenítő történeteket, segít messzire űzni a bánatot.
Bubu január elején aludt el. Látszólag nem volt oka menni, mégis elköszönt. Az életét lezáró két és fél évet gondoskodó kezek között töltötte Ágiéknál, korábban viszont megjárta a poklot. A harmadik születésnapját követően érkezett Balatongyörökre, majd települt Aligára a számkivetettekből verbuválódott népes falkával. A testét borító hegek fájdalmas tapasztalatokról meséltek, lelki sebei lassan gyógyultak. Új családjánál révbe ért, és elképzelhető, hogy a bakancslistáján sem akadt megvalósításra váró tételt. Gazdái szerint nyugalomra talált, de utolérte a mentetteknél előforduló kór, cél híján elengedett mindent.
Doki határozott és kemény volt. Fehér boxerként látta meg a napvilágot tizenegy esztendeje, azzal a színnel, amivel akkoriban komoly őrző-védő karrierről nem álmodhatott. Gábor éppen ezért a különcségért, és talán a hátán díszelgő barna foltért, ahogy viccelődve nevezték, a kikapcsoló gombért akarta annyira... Hamar megmutatta, miféle fából faragták, birodalmának a kertet tekintette, a lakást tüntetőleg elkerülte. Tél, tavasz, nyár, vagy ősz? Mellékes, ő a saját házában lakott, és hat évvel ezelőtt pályakezdő gyakornokát is befogadta kuckójába. Abu, a fekete-fehér staffordshire terrier felnőtt a feladataihoz, a múlt héten azonban csüggedten elhagyta az ebszállást, a fagy elől visszavonult a garázsba. Fázott egyedül, miután a harc helyett az elrettentés fontosságát hirdető mestere alulmaradt a betegséggel szemben és maga kérte, hogy eresszék el.
Nem biztos, hogy valaha leszek olyan erős, mint Doki az utolsó csatája idején, mindenesetre, ha a Kutyaisten se bánja, rendkívül hosszan folytatom a választ kereső önvizsgálatot, elmélkedést. Számottevő haladékkal kecsegtet, hogy angyalnak rosszaság vagyok, bárki megmondhatja, felelősségteljes posztra korai lenne jelölni. Ráadásul, bármilyen puha ágyikók, ízes velős csontok várnak a mennyországban, egy dolgot már előre kérnék az illetékesektől. Szorítsanak helyet anyának és apának az ember legjobb barátainak fenntartott külön Paradicsomban, mert nélkülük mit sem ér az örökkévalóság.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
