Előttem a lehetőség, mint fiatal első diplomást, meghívtak egy komoly őrző-védő tanfolyamra. A képzésért persze fizetni kell, ám most, hogy apának annyira nehezen alakulnak a dolgai, jól jöhet, ha papírom van valamiről. Lényegtelen, hogy talán soha nem leszek teljesen otthon a pályán, úgyis csak a bizonyítvány számít.
Tanácstalan voltam, beiratkozzak-e. Eljátszadoztam hát a fejtágító ötletével és azzal, mit kezdhetnék a termetes német juhászok, izmos staffordshire terrierek, rottweilerek, dobermannok között a vasárnapi iskolában... Tetszett a gondolat, hogy megtanulhatnék szabályosan őrködni, határozott léptekkel járőrözni, boka helyett alkarra, esetleg torokra támadni. Hogy elsajátíthatnám, miként juthatok fel szempillantás alatt másfél méter magasba, és ennek a tudománynak aztán hasznát látnám itthon is. Régi vágyam válna valóra, ha szabadon rohangálhatnék az ebédlőasztalon, netán a konyhapulton.
Csábító kilátás, hogy veszélyes cimborákat szerezhetnék, akik senkitől, még az árnyékuktól sem ijednek meg... Garantáltan a legkisebb lennék a csapatban, és időbe telne kivívnom a tagok tiszteletét, sőt, megeshet, hogy eleinte piszkálnának, cikiznének. Hiába, újoncként mindig strapás boldogulni, ha viszont felismerik az értékeimet és befogadnak, onnantól tuti támogatnának. A nagyok megvédenének, tűzbe mennének értem, és anyának többé nem kellene aggódnia, hogy séta közben belém köt valaki. Rövid vakkantásomra máris ott teremne néhány haverom, és a rossz szándékkal közelítők fülüket-farkukat behúzva kullognának tovább.
Ezzel a speciális végzettséggel akár polgárőrnek is jelentkezhetnék. A rikító sárga, fényvisszaverős láthatósági mellény mesésen kihangsúlyozná a karcsúságomat, és egye fene, a hámomra felragaszthatnák a „Polgárőrség” feliratot. Büszkén viselném a névtáblácskámat, együttműködnék a jarddal, az állatvédőkkel, a különféle rendezvényeken oroszlánrészt vállalnék a területbiztosításból, mutatnám az utat az autósoknak, segítenék tájékozódni a felnőtteknek, szüleikhez visszakerülni az elcsatangoló gyerekeknek.
Az éjszakai ügyelet ellen nincs elvi kifogásom, pláne, hogy havonta egyszer-kétszer alighanem nálam maradhatna a szolgálati kocsi. Itt parkolna a felhajtón, hogy azonnal ugorhassak, ha riasztanak. Bekapcsolódnék az elkóborló négylábúak felkutatásába, és kivonulnék a fán ragadt, kétségbeesetten síró cicákhoz. Strázsálnék alattuk, csaholva bátorítanám a gyámoltalanokat, hogy ne várják meg a tűzoltókat, igenis próbáljanak önállóan leereszkedni.
Pótolhatatlanná tenném magam a térfigyelő kamerák felvételeinek elemzésénél... Simán megbirkóznék a feladattal, mert gyakran tévézek, és noha a kedvenc sorozatom a Kántor, szükség esetén az üres utcák képeire sandítva is szunyókálhatok. Mellettem szól, hogy ügyesen bánok a televízió távirányítójával. Trappolok rajta, és apa őszinte meglepetésére olyan csatornákat találok, amikről azt se tudta, hogy léteznek. Sokkal bonyolultabb a biztonsági rendszerek gombjainak nyomkodása sem lehet, és a legrosszabb, ami történhet, hogy buzgó igyekezetemben megsemmisítem a fontos videókat...
Karnyújtásnyira állok a karrier kapujától, mégis úgy érzem, most békén hagyom a kilincset, ezt a kurzust elengedem… Kibírom, ha nem érem el az asztal lapját, hiszen amikor igazán kérem, apa felemel és megmutatja, hogyan vagdossa anya a húst a vágódeszkán a pulykaleveshez. Vannak barátaim, és a legkevésbé sem érdekes, hogy veszedelmesek-e. Van kihez bújnom, az éjjeli műszakot szívesen cserélem alvásra, és a macskák nyilván bátrabban lemásznak az ágak közül a távollétemben. Jó nekem itthon bámulni a képernyőt, ahol őrző-védő vizsga nélkül is szeretnek, és beérik a hangos ugatásommal.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
