Az Angyalok Kertje fürdött a fényben, a felhők visszatartották előzőleg szüntelenül hulló könnyeiket, a fák üde, zöld lombkoronája sejtelmesen susogott a gyenge szélben, és szerdán a madarak valahogy másképp énekeltek. Gyönyörű nap virradt ránk, ám én végigsírtam a ceremóniát Farkasréten. A ravatalnál, ahol különleges engedéllyel kaptam helyet, hogy a családdal és az ismerősökkel közösen elbúcsúzhassak nagyanyótól.
Nagymamám váratlanul hagyott magunkra minket egy márciusi szombaton, és azóta folyvást reménykedtem, hogy rossz álom az egész. Bizakodtam, előbb-utóbb majdcsak telefonál, és a zajos csörgésre felébredek. Hetek elteltével is hihetetlennek tűnt, hogy eztán, ha a társaságára vágyom, kénytelen leszek lehunyt szemmel elmélyedve felidézni alakját, arcát, kedves mosolyát, meleg hangját.
Nehezen fogadtam el, hogy nincs tévedés, apa valóban édesanyja gyászbeszédéhez gyűjti, jegyzi le a gondolatait. Kijózanított, hogy fejet hajt a megmásíthatatlan előtt, és rendszerezi egy élet legfontosabb eseményeit. Mindazt, amit nagyanyó osztott meg vele az évek, évtizedek alatt, és amiről úgy érezte, segíthet a méltó megemlékezésben neki, nekünk, a rokonoknak, a barátoknak, az egykori munkatársaknak.
A búcsúztató reggelén belebújt komor, fekete öltönyébe, megkötötte fekete nyakkendőjét, megcsomózta alkalomhoz illő, ugyancsak fekete cipője vékony pertlijét. Kezében fekete dossziéjával, zakójában az elérzékenyülés esetére papírzsepikkel, készen állt a szomorú szereplésre. Kizárólag annyi volt hátra, hogy volánhoz üljön, anyával és velem az oldalán megküzdjön a forgalommal, átvágjon a teendőik után tolongva sietők tömegén, aztán az Angyalok Kertjébe lépjen.
Szóról szóra tudtam mit fog mondani, hiszen a szöveget együtt írtuk, és háromszor felolvasta nekem. Táskámban ücsörögve mégis összeszorult a torkom, amikor a ravatalozóban odasétált a pulpitushoz, és nagyanyó csipkével letakart urnája mellett kivárta, míg a háttérben lassan elhalkul a zene. A rövid csöndben tekintetemet magára vonta a fehér kálából, liziantuszból, csónakorchideából, gerberából tűzött malomkeréknyi koszorú, amin a nénikém, apa húga, szívvel-lélekkel dolgozott, és belém hasított az elfojtott fájdalom.
A rengeteget emlegetett szivárványhidat nem láttam, és a kis termen kívüli világ tisztelgésnyi időre sem torpant meg. Az utcán jöttek-mentek az emberek, tőlünk néhány méterre motorkerékpárok, autók, buszok húztak el zúgva, és a szomszédos bokrok árnyékában kényelmesen ballagott a temető fekete, alighanem önkéntes egerésze… Nagyanyó feltűnés nélkül szállhatott az égbe, és biztosra veszem, meghatottan nézett körbe az egybegyűlteken…
Sokan törölgették a szemüket, és bizony, én is picsogtam. Nyafogtam a szertartás következő perceiben, a részvétnyilvánítások közben, és később a kocsiban. Megértettem, hogy nagyanyó tényleg végleg, örökre elköszönt... Finom érintése, simogatása helyett a jövőben be kell érnem azzal, hogy hosszasan bámulok apró emlékurnájára, szólongatom, és ha erősen koncentrálok, meglehet, meghallhatom távoli válaszát.
Első üzenete talán már itt is van… A teraszunkra nyíló kétszárnyú ajtó, a tragikus márciusi szombaton furcsa szokást vett fel, macskát utánzó panaszos nyekergéssel figyelmeztetett nyitáskor és záráskor. Apa szerint olajozni kellene a zsanért, a hétről hétre hanyagolt gyorsjavítás azonban szerdán, pont a búcsúztató napján, egyszeriben okafogyottá vált.
A fényes acélpánt hirtelen elnémult, a nyávogás látszólag varázsütésre megszűnt. A racionális elmék legyintenek az ilyesmire és a véletlent okolják, anya viszont fogékony a csodák iránt. Azt suttogta a fülembe, olyan ez, mintha nagyanyó jelezné, hogy hazatért az Angyalok Kertjéből, és tudja, mostantól én vigyázok rá.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
