Csodabogár az apukám, és halkan mesélek, mert pihen. Kimerítő időszakon van túl, ám vasárnap kora este kiült a teraszra, levágott néhány szelet sajtot, bort töltött, és a lenyugvó nap felhőkön átszűrődő fényében sugárzást gyűjt magába. Éppen úgy, ahogy az igazi, a Tigrisekkel kergetőző Csodabogár csinálta réges-régen, egy forró nyári délután, a clermonti bankrablás szusszanásnyi szünetében.
– Woof, woof, woof! – kettejükben közös, hogy megmutatták, igenis tudnak kutyát utánozni… Idestova fél évszázada Csodabogár kezdte. A különcködő, szakállas, bőrsapkás harckocsizó és társainak históriájára kasszasikert alapozva, a hollywoodi producerek „Kelly hősei” címmel, humoros, helyenként szomorkás mozit forgattak. Aki kíváncsi, hogyan vakkantgatott az ugatás mestere, és miért játszott a veszedelmes, páncélos ragadozókkal, megnézheti a kifakult kópián.
Az álomgyár lehetőségeivel esélyem sincs versengeni, meg aztán tényleg senkinek sem szándékozom tönkretenni az éjszakáját a negatív hullámaimmal, de fogadjátok el tőlem, hogy ma, apák napján, díszletnek használom a filmcsillagokat, és apukámról, a kapcsolatunkról, a kölcsönös szeretetről elmélkedem… Hiszen rajta és az érzésein múlt, hogy náluk kötöttem ki. Ha nem tacskót akar, anya harmadszor is a spánielek seregében próbálja megtalálni bundás barátját.
Helyettem egy fekete-fehér, lógófülű spanca heverészne a díványon, várná a hűtőszekrény ajtajának nyitását, nyálcsorgatva kunyerálna, korzózna a Velencei-tó partján, élvezné a szülői gondoskodást… Ebmércével luxus venné körül, nevét viselő mesekönyvvel viszont aligha büszkélkedne. A Panka-történetek kifundálásához ugyanis én, kifejezetten én kellettem apának.
Törpedakszli, múzsának... Hmmm! Eleinte fel sem merült, hogy ihletet adhatok. A fontos az volt, hogy bárhová elcipelhessenek, elférjek a táskámmal az autó könyöktámaszán, és ne legyen baj, ha áttrappolok a számítógép billentyűzetén… Magvas mondandó, értelmes szöveg a gombok véletlen nyomkodásából ritkán születik, és eleve tréfára vették, hogy hiányos irodalmi műveltségemmel beszállhatnék apa munkájába. Folyton korgó bendőmmel, sokkal inkább tűnhettem tündéri, egyúttal bolondos kosztosnak, mint a remek sztoriötletek kiapadhatatlan forrásának.
A harsány csaholás imitálásával apa nem kísérletezett, a furcsa szokást meghagyta a kosztümös Csodabogár mulatságának, és írásban igyekezett színlelni a négylábút. Társaságbeli emberként szobatisztaságra, boka mellett poroszkálásra, udvariasságra tanított, és közben kiismert. Alkalma adódott… Pici koromtól szunyálhattam az ölében, és hamar megszoktam, hogy míg a fájós nyaka miatt a kanapén hanyatt dőlve pötyög a klaviatúrán, a támláról a vállára hajthatom a fejemet… Gyógyítgatom, lemegyek alfába, meditálok, és ráhangolódom a titkos frekvenciánkra.
Kötelékünk eltéphetetlen, „félszavakból” értjük egymást. Lépést sem tesz nélkülem, pusztán a tekintetemből kiolvassa, mikor érdemes kiballagni a kedvemért a kertbe, és ösztönösen érzi, mi lesz a „termés”, tehát a nedves törlőkendőhöz tegyen-e a zsebébe nejlonzacskót. Az ebédemet harangszóra szervírozza, ügyel az öltözködésemre, és a karjába emel, ha apró mancsmozdulattal figyelmeztetem, hogy belefáradtam a fövenyen, erdőben sétálásba. Cserébe hétről hétre súgok neki, hogy kutyául láthassa a világot.
Törékeny laptopját elkerülöm, csak lehunyom a szemem, koncentrálok, és rögvest kipattan az „isteni szikra”. Rendszerezem a gondolataimat, felelevenítem a hét eseményeit, summázom a tanulságokat, és hipp-hopp máris kész a legújabb naplóbejegyzésem… Na jó, kétségtelen, apának még formába kell öntenie a sugalmazásomat, mielőtt szorosan igazodó betűivel teleírhatná az üres lapot… Cím, blikkfangos indítás, fordulatok, ellentétek, kacagtató, esetleg szívbemarkoló sorok, hatásos csattanó. Ennyi az egész, valami előnyös fotóval feldobva.
Könnyűnek látszik, olyasminek, amivel bárki simán megbirkózik, apa közreműködése híján azonban tehetetlen lennék. Több tucat eddigi elbeszélésemből egyetlen egy se jelenik meg, ha nincs az oldalamon a saját szellemíróm. Általa vált nyitott könyvvé az életem, ő tett „halhatatlanná”, a segítségével számolhatok be az örömről, a fájdalomról, kizárólag az erőfeszítésein múlik, hogy kalandjaimnak, cselekedeteimnek híre megy.
Apa pótolhatatlan, és most fölöttébb jól viselkedem, hogy pihenhessen. Apák napján hagyom, hogy sajtot egyen, bort igyon, és sugárzást gyűjtsön magába. A heti mesém utolsó mondatának végére kirakta a három pontot, annyi maradt hátra, hogy anya fényképet válasszon… Elboldogul a feladattal, akár a filmen Moriarty, a negatív hullámokkal zavargó műszaki zseni a meghibásodott tankkal, és ha valaki mégis értetlenkedne, apának elég idéznie Csodabogár szavait…
– Nem társaságbeli ember! Woof, woof, woff! Ilyen kutyát is tudok utánozni...
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
