Plázakutya

A hétvégi bevásárlás mindenképp macera, de hogy kicsit mégis könnyebb legyen, anyáék igyekeznek elkerülni a zsúfolt üzletekben bámészkodók zajos tömegét. Szombat hajnalban felkelnek, álmosan nekikészülődnek, beültetnek a helyemre az autóban, és uzsgyi. Pék, hentes, közért. Általában ez a sorrend, így esik útba. Esetleg visszafelé a zöldséges is belefér. Ennyi, ha már muszáj, essünk túl a boltlátogatáson, mielőtt a későn ébredők útnak indulnak.

vizslafotozas_plazakutyaanya.jpg

Hetente egyszer futnak neki a rituálénak, ami alatt nekem szinte semmit se szabad. Apa ölében ülve, a kormány mögül nézek anya után, ahogy bemegy például kenyérért, és bámulom a felhőket, míg visszaér a pékáruval. A türelemfejlesztő gyakorlatot megismétlem a hentesnél is, pedig oda azért szívesen bekukkantanék. Olyan ínycsiklandó illatok csapják meg az orromat az autó lehúzott ablakán át, hogy összeszalad a számban a nyál. Leteszteltem, ha látványosan nagyokat nyelek, akkor sem engedik, hogy a kirakat másik oldaláról bűvöljem a kolbászokat. Nincs szánalom, a nyakam nyújtogatásával kísért produkciómmal legfeljebb azt érem el, hogy a hentes kijön és dicséri, milyen ennivaló vagyok. Na, ilyenkor örülök csak igazán, hogy nem bocinak, netán kisbáránynak születtem.

Legtöbbet a közértnél kell várni. Egyáltalán nem panaszként mondom, de kizárólag a séta ment meg attól, hogy apához hasonlóan beleőszüljek, vagy legalábbis elmacskásodjon a lábam. A kocsiban ücsörgésnél a szemerkélő esőben is jobb egy kis tekergés a környező utcácskákban, mialatt anya a boltban mindent belead. Forgószélként száguld keresztül a polcok, hűtőpultok között, a köridő mégis ritkán kúszik a húszperces pályacsúcs alá. Mosószer, mirelit csirke, felvágottak, sajtok, vaj, túró, joghurtok, papírtörlők, néhány doboz tej, fűszerek, leveskocka, pár zacskó száraztészta, szardínia, üdítők, és sok egyéb, amit kifürkészhetetlen megfontolásból hajigál be a gurulós kosarába. Néha a pénztárnál rágó… Vagy cukorka, csoki, esetleg elemek a televízió távirányítójába. Mindegy, mi, egyedül az számít, hogy a válogatással elüsse a hosszú perceket, amíg a sorban előrébb állók pakolásznak.

Hétköznap lehet, máshogy van ez, szombaton mindenesetre a vásárlók látszólag roppant ráérősen fizetnek. Keresgélik az aprót a pénztárcájukban, utalványokat számolgatnak, és ha közben észrevesznek, sokszor kimosolyognak rám az üvegfalon át. Tehetik, a kasszától kilátni a parkolóba. Oda, ahova apával visszatérünk a rövid sétánk után, és ahol még mindig hétről-hétre akadnak, akiket meg kell győzni, a szüleim nem szándékoznak túladni rajtam. El sem tudjátok képzelni, milyen komoly ajánlatokat kapunk, de a próbálkozók teljesen feleslegesen srófolják feljebb és feljebb a felkínált összeget, nincs költözés, maradok otthon. Mindenki nyugodtan beletörődhet, hogy pusztán azért téblábolunk a kijárat közelében, mert az élelmiszerüzlet nekem tilos terület.

Tomi, a boltvezető, és István, a biztonsági őr jó ismerőseink. Apa mégsem kap a hóna alá, hogy beslisszoljon velem. Hiába, nem vagyok én hónaljkutya… Inkább betartja a szabályokat, és mióta együtt járunk vásárolni, nem teszi a lábát az automata ajtón belülre. Lehet jó vagy rossz az időjárás, kint ácsorog, és ezzel rengeteget spórol, hiszen véletlenül se akad meg a szeme semmi olyasmin, ami nélkül remekül megvan. Fel sem merül, hogy válogasson az akciós edzőcipők, papucsok között, a régi szakadt helyett új ponyvát vegyen a kocsira. A polcokon maradnak a jó vételnek tűnő, de valójában felesleges kéziszerszámok, az olcsó ingek, és István így is kijön néhány percre megvitatni a világ fontos dolgait. Meg elsütni a poént, hogy az üzlet előtt tilos kutyát árulni.

aldi03.jpg

Jót nevetünk, a barátság fontos. Az sem ronthatja el, hogy míg a közértből ki vagyok tiltva, vannak helyek, ahol szélesre tárják előttem a kaput. Tudom, mert kipróbáltuk. A múltkor egy hatalmas bevásárlóközpontban jártunk, és bár messzebb van, többet utaztunk, a boltok mégis mintha kifejezetten rám vártak volna. Illatszer, bank, telefon, játék. Sehol nem zavartam senkit, sőt, a rendre felügyelő egyenruhás maga javasolta anyának, hogy ne cipeljen tovább, tegye félre a kényelmes utazótáskámat és járasson meg az árkádok alatt. A ház előírásai megengedik akár a maharadzsákhoz méltó, hordszékes plázázást is, de hagyhatom a rejtőzködést, azzal sem követek el szabálysértést, ha a póráz végén szaladgálok. Mehettem a saját lábamon, amerre csak láttam.

Hát nem nagyszerű? Azt hiszem, ha felnövök, plázakutya leszek. Felemelt orral, farkcsóválva ügetek majd a fényes műkő burkolaton, és fogadom a családi program keretében shoppingoló anyukák, gyerekek, néha apukák, nagymamák, nagypapák elismerő szavait. Bárki láthatja, amikor anyával végigvonulunk a kirakatok előtt, hogy a plázacica és a plázakutya, esetemben a plázatacskó barátsága több, mint mese. Megbonthatatlan érzelmi kötelék.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr4313702826
Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő