Kutyárium

Pakkot kaptam. Lerakták a nappali közepén, és a hatalmas doboz sokáig csak feküdt a padlón. Senki se mondta, hogy az enyém. Hogy nekem hozták. Az érkezésekor érzett izgalmam is hamar elszállt. Jó, persze, alaposan körbeszaglásztam, ha már olyan nehezen cipelték be, de biztosra vettem, hogy nem játék, vagy valami finomság lapul benne. Felismerem az ilyet. Máskor is hoznak csomagokat, amiket, ha apa kibont, utána sokáig nem lehet hozzászólni. Amikből a fogai között elmormolt átkok kíséretében végül szekrényt, polcot csinál. Ez is ilyennek látszott.kutyarium01sm.jpg

Útban volt, na. Nem elég, hogy a testi épségem megőrzésére hivatkozva mindent eltorlaszoltak a lakásban, most még ez a papírdoboz is foglalta a helyet. Kerülgetnem kellett, pedig a különféle terepakadályokból már eddig is kijutott bőven. A konyhába eleve csak ritkán engednek be. Mert anya szerint megégethetem magam, ha nekitámaszkodom a begyújtott sütő ajtajának. Vagy esetleg véletlenül rám lép, ha nem néz oda, amikor főzés közben ugrál az asztal és a tűzhely között. Tudjátok, gyakran kapkod és nem biztos, hogy észrevenne, ha ott lábatlankodom. Szóval egy ilyen veszélyes helyen semmi keresnivalóm, és hogy utamat állják, egy szekrényajtót fektettek keresztbe a nappaliból nyíló átjáróban. Roppant elégedettek voltak, mert bárhogy próbáltam, nem tudtam átmászni rajta.

De a lakás másik végén is mintha ostromra készültek volna. Először csak a lépcső elé emeltek akadályt. Nem attól féltek, hogy leesem. Nem. Eleve azt akarták elérni, hogy fel se tudjak menni az emeletre. Nagy fatáblát támasztottak az első lépcsőfokra, ettől várták, hogy kihagyom a gerincemet terhelő lépcsőzést. És noha elkerültem a tiltott területet, valamiért mégse voltak kibékülve a helyzettel. Annyira nem, hogy egy délután apa újabb védvonalat emelt. A pozdorjalap, amiből építkezett, nemcsak a lépcsőt, de a dzsumbujos földszinti szobába és a fürdőbe vezető utat is elzárta. Egy apró átjáró ugyan nyitva maradt, ám mert balga fejjel azonnal átbújtam rajta, azt is hamar bezárták. Úgyhogy azóta a mosdóba se jutok el egyedül.

A barikádok anyának és apának is gondot okoznak, de hiába, ők semmiből nem tanulnak. Morognak, amikor átmásznak a védműveken, és ha nem emelik elég magasra a lábukat, beverik a térdüket. Tudom, mert hallom, ahogy felszisszennek a fájdalomtól. Az emeletre saját lifttel járok, azaz apa visz fel, és amikor eljön a fürdés ideje, valamelyiküknek a kádhoz is oda kell cipelnie. És ez még nem minden. A kis dohányzóasztalt, amire felmászhattam volna, régen eltüntették, így egy poharat se tudnak letenni a nappaliban. Ha néhány percre kivételesen egyedül hagynak, egymással szembe fordítva összetolják a televízió előtt álló két kanapét. Kizárólag azért, hogy ne tudjak ugrálni rajtuk. Ami rendben is lenne. Ha utánaszámolok, van már két saját priccsem, egy színes textilbunkerem, és az enyém lett a hatalmas felfújható vendégágy is, amit sokáig az emeleten őrizgettek. Kell ennél több?

Nektek elárulhatom, elégedett vagyok, és végső soron magukkal tolnak ki a különféle védelmi állások folytonos alakítgatásával. Hiszen mégiscsak nekik kell állandóan pakolászniuk. Igaz, elismerem, kénytelen-kelletlen kötöttem kompromisszumokat. Le kellett mondanom például az egyik kedvenc játékomról. Arról, hogy felmászom az ülőgarnitúra háttámlájára és miközben a mélybe vetem magam, figyelem, milyen messzire repülök. Az utolsó csúcsom már másfél méter felett volt, és sejtelmem sincs, mikor lesz alkalmam egy újabb rekordkísérletre.pankarium2.jpg

Na de visszatérve, ott volt az a nagy papírdoboz. Apa estefelé szánta rá magát a kibontására, és mondanom sem kell, útban voltam, zavartam. Hátra kellett húzódnom, ám azt távolról is meg tudtam állapítani, hogy elsőre jól tippeltem. A csomagból méretes műanyag lapok kerültek elő. Meg zacskóban apró mütyűrök. Szóval csupa olyasmi, amiből rendszerint kisasztalt, vagy mondjuk, konyhai tárolóládát szerelnek össze. Uncsi! Éreztem, hiába közeledik az esti film, ami alatt apa rendszerint az ölébe vesz, az összebújásnak lőttek. Szerelni fog. Egészen elment a kedvem. Mert úgyis mindig az van, amit a nagyok akarnak.

Márpedig apa szerelni akart. A fal mellett sorba rakta a dobozban találtakat, nézegette a hozzájuk mellékelt rajzot, aztán elkezdte összeilleszteni a különféle darabokat. Először úgy tűnt, víznek ellenálló fürdőszobai ruháskosár kerül ki a kezei közül. Vagy valami kültéri bútor az emeleti fedett teraszra. De nem értettem, mire jó egy olyan tároló, aminek az oldalán tekintélyes boltíves nyílás van. Még különösebb volt szemből nézve, ahonnan csúcsosnak látszott. És akkor felkerült a tető is. Olyan igazi tető, amilyen a házakon van.

Kutyárium! Ismertem fel döbbenten. Ilyet még sose láttam. Vaszaron, ahonnan érkeztem, nem volt, de mesélték, hogy a menő kutyáknak van hasonló. És most már nekem is van! Apa a kanapé mellé állította, anya kívül-belül áttörölte egy vizes kendővel, belerakott egy puha párnát és megígérte, hogy a homlokzatra felfesti majd: Panka. Mert ez a nevem, és ez az én házam. Ez az egész meg a kutyaparadicsom.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr3813702924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő