Pici megmentése

Hajnal óta kereste Picit, mindhiába. Pirkadt, amikor Tünde elindult, hogy nyomára akadjon az apró szökevénynek, és lejárta a lábát, mire nyitottak a környékbeli boltok. Akit tudott, mindenkit megkérdezett Gárdonyban. A szomszédokat, a postást, a nádas mellett ücsörgő horgászokat, az ismerős közértest. A benzinkutasok is sajnálkozva rázták a fejüket. A fehér középuszkár ajtónyitáskor lógott ki a lakásból, átvágott a kerten, kilépett a kerítésen tátongó lyukon, és egyszerűen eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Hol nem nézte még? Rettenetesen elfáradt, és ahogy múltak a percek, az órák, aggódása kétségbeeséssé változott. Mi lesz, ha nem találja meg? Belegondolni is rossz. A kis gyámoltalan egyedül nem boldogul, és nélküle az élet elképzelhetetlen.uszkar_pici.jpg

Sétáltunk apával, amikor szembejött az utcán. Nagy ívben került ki minket a bevásárlóközpont mögött, de messziről is láttam az ijedtséget a tartásán. A vacsorámban fogadtam volna, hogy sejtelme sincs, hol van, merre jár. Eltévedt, és apa hiába szólongatta, nem állt meg. Tőlem pedig egyenesen megrémült. Barátkozás helyett inkább szaporázni kezdte a lépteit. Amit meg is értek. Nekem is azt tanították, hogy ne elegyedjek szóba idegenekkel, és mi bizony idegenek voltunk. Olyanok, akikkel korábban sosem találkozott. Honnan is tudhatta volna, hogy kik vagyunk? Talán bántjuk, vagy megdobáljuk kővel. És mi sem sejthettük, hogy ő Pici, akit hajnal óta keresnek. Biztosak csak abban lehettünk, hogy a félelemtől reszkető szőrcsomó bajban van.

Vállat vonni és otthagyni. Majd hazatalál… A legegyszerűbb megoldás ez lett volna, de apa nem érte be ennyivel. Éppen elég sorsára hagyott kiskutyát látott már, és nem akart újabb gazdátlan árvát. Bármelyik állatorvos leolvashatja az elveszett jószág nyakába ültetett chip adatait, és szerencsés esetben, hipp-hopp, megvan a gazdi. Döntés kérdése, adunk-e neki egy esélyt. Sietve lencsevégre kapta a néhány pillanatra tétován megálló, visszanéző apróságot, aztán közösen számba vettük a lehetőségeket. Egyetértettünk, hogy a kis menekülő engem félelmetesnek lát, ezért jobb, ha nem maradok, inkább otthon segítek. És mert éppen végzett a bevásárlással, felvettük anyát a közértnél, majd hazaérve riasztottuk az Állatvédőrséget. Perceken belül Baracskától Székesfehérvárig mindenki hallhatott a barna nyakörves fehér uszkárról, apa pedig, miután kipakolt a kocsiból, jutalomfalatokkal és pórázzal felszerelkezve visszament Gárdonyba.

Hamar rábukkant a vasút és a főút közötti utcákban kóborló kiskutyára, ám a bizalmát nehezen nyerte el. Közeledési kísérleteire eleinte menekülés volt a válasz. Óriási eredménynek érezte, hogy hosszas haverkodás után a félős csavargó már nem szalad el előle, és tisztes távolból figyelmesen hallgatja. Apa alighanem elmesélte a fél életét, hátha a rettegő szökevény elalszik az unalomtól. Beszélt rólam, kérdezgette, merre lakik, nem kér-e esetleg a jutalomfalatokból, és közben lépésről lépésre lopta a távolságot. Többször újra kellett kezdenie az óvatos becserkészést, de a barna nyakörv végül szinte karnyújtásnyi közelségbe került. Egymástól két méterre ültek az esővízzel teli árok partján, figyelték a nagy zajjal elrobogó vonatokat, az elhaladó autókat, a szomszéd utcába bekanyarodó kerékpáros postást. Ennél többre azonban nem jutottak.

Talán még most is ott ülnének, ha nem jön arra a tetőcsomagtartós fehér Astra. A ráérő rendőrjárőrök stílusában, egyenletes, lassú tempóban közeledett és gurult el az út szélén ücsörgő páros mellett, majd megállt. Az ablakot leeresztették és Pici sorsa ezzel el is dőlt. Az autóban utazók ugyanis néhány perccel korábban, néhány utcával feljebb találkoztak egy kétségbeesett hölggyel, aki elveszett fehér uszkárjáról kérdezősködött. És mert vannak még rendes emberek, rövid egyeztetés után az Opel igazi rendőrtempóra váltott. Ment és jött. Visszatértekor a hátsó ülésén magával hozta az egyetlen embert, akivel a reszkető kiskutya hajlandó volt szóba állni.

– Pici! Picikém! Gyere ide! – Tünde örömkönnyektől csillogó szemmel hívta magához a fehér uszkárt. És Pici egy pillanatig sem tétovázott. Az addig remegő, az arra járóktól távol maradó, minden zajtól megrémülő szőrpamacs szinte repült. Megkerülte a vizesárkot, végigszáguldott a gazos útpadkán és lelkes farkcsóválással vetette magát gazdája karjaiba. Elkóborolt, de megúszta nagyobb baj nélkül. Állatorvosra, chip-leolvasásra nem volt szükség. Egy kiskutya megmentéséhez csak néhány figyelmes ember, és némi segíteni akarás kellett.

Apa hazafuvarozta Gárdony túlsó felére Tündét és Picit. Remélem, ha én kerülnék hasonló helyzetbe, akkor is akadnának olyanok, akik autóba ülnének és szánnának időt a szüleim megtalálására, a hazajuttatásomra. Higgyétek el, mindenütt jó, de legjobb otthon. Törpetacskó vagyok, nem uszkár, mégis tudok örülni Pici boldogságának. Annyira, hogy azt hiszem, ünnepelni fogok egy szárított marhafejbőr elrágcsálásával. Hamarosan neki is kezdek, hiszen ahhoz, hogy ne legyen megint baj, tényleg csak egy lyukat kell befoltozni Piciék kerítésén.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr5714065553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő