Harmadik vasárnap

Különleges nap a mai. Számomra az, mert köszönetet mondhattam a sok törődésért, szeretetért, odafigyelésért annak, aki, mióta hazaköltöztem, egyetlen napra sem hagyott magamra. Aki szinte minden idejét nekem szenteli, szó szerint a tenyerén hordoz, etet, itat, öltöztet, vigyáz rám, naponta kétszer elvisz sétálni, mindenkinek bemutat, gondoskodik róla, hogy a leglehetetlenebb helyekre is bejussak, és ha kell, takarít utánam. Az embernek, aki nélkül nem lenne mesekönyvem, és ti sem hallottatok volna rólam soha. Június 17-e, a hónap harmadik vasárnapja, apák napja.apanka11.jpg

Se virág, se márkás ital. Nincs szükség ilyen ajándékokra, és akár az ünnepi köszöntést is elhagyhattam volna, hiszen nálunk minden nap apáé. Reggel, amikor kibújok a kuckómból, az első dolgom, hogy köszönök neki. Előbb felmászom az ölébe, onnan a nyakába, és össze-vissza puszilom. Örömömben örült módon csóválom a farkam, és azt se tudom, a fülét, az orrát, vagy a száját nyaldossam-e végig. Rendszerint egyiket se hagyom ki, hiába menekül. El sem tudom képzelni, hogy másképp kezdődjön a nap, és ne érezhessem, ahogy magához ölel. Szeret, és én is szeretem őt.

A szomszéd gyerekek még csak készülnek az iskolába, amikor mi nekivágunk a tópartnak. Együtt megyünk végig a Kígyó nyelve sétányon, a velencei korzón, figyeljük a hajnali gyűjtögetőútjuk befejeztével a strand homokos fövenyéről vízre szálló hattyúkat, vadkacsákat, a bezárt büfék szemetesei környékén keresgélő vízicickányokat. Köszöngetünk a napfelkeltében szerencsét próbáló horgászoknak, az üzleteiket nyitó boltosoknak, utat engedünk a kocogóknak, a vasútállomásra sietőknek. Bárki is jön szembe, sosem félek, mert tudom, apa ott van mellettem.

Akár az árnyék, egyetlen pillanatra sem tágítok mellőle. Ha utazunk, az autó ülései között, a könyöktámaszhoz szíjazott táskából az utat lesem. Feltámaszkodom a karjára, és emlékezetembe vésem, merre járunk, kit és mit láttunk. Bárhol van dolga, vele tartok. Ott vagyok az okmányirodában, a ruhatisztító szalonban, a benzinkútnál, az étteremben, vagy akár az építőanyag-telepen is. Ragaszkodom a társaságához, és akik ismernek, tudják, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, nem megyünk egymás nélkül sehová.

A nyomában maradok otthon is. Elkísérem a konyhába, amikor elkészíti az ebédemet, és az egyik szememet evés közben is rajta tartom. Tekintetemmel delejezem, amíg megebédel, és azonnal elfoglalom a helyem a vállán, amint a kanapén ölébe veszi a számítógépet, hogy folytassa a már megkezdett munkát. Lehetőség szerint nem zavarom, inkább a fájós nyakához simulok, és el-elszunyókálok. Ha pedig ki kell mennem valamiért, csak leülök mellé, és addig nézem, amíg el nem kapom a tekintetét. Nem kell magyarázkodnom, egyetlen pillantásból értjük egymást.

Felkéredzkedem az ölébe a teraszon, amikor este kikapcsolódásként a szemközti domboldalt borító erdőt nézve elmereng. Hallgatjuk a seregnyi madár énekét, a rigóét, szajkóét, vagy a búbosbankáét, aki mostanában gyakran megpihen a szomszéd ház tetején, mielőtt csőrében valami finomsággal visszatér a fészkére a fiókáihoz. Érzem, ahogy apa megsimogat, és nem cserélnék a világon senkivel. Mindegy, a csillagos ég alatt vagy a televízió előtt ücsörgünk, boldog vagyok, mert vele lehetek, békében emészthetem a vacsorámat.

Csak éjszaka nem vagyunk együtt. Kuckóm, a kedvenc plüssállataimnak is helyet adó gyermekjáróka, az emeleti hálószobában, a franciaágy mellett áll. Apa minden este gondosan betakargat, jó éjszakát kíván, és ettől a lefekvés is jó. Megsimogatja a fejem, és ennyi elég, hogy szépet álmodjak. Semmi sem tud megzavarni. A tévében villódzó fények, a kertben marakodó macskák visongása, a háztetőn rajcsúrozó nyestek trappolása, sőt, még apa horkolása sem. Alszom, mint a bunda, és mostanában, a kellemesen meleg nyár eleji hajnalokon a madarak csivitelése ébreszt.

Június harmadik vasárnapja, apák napja van. Ébredéskor ez volt az első gondolatom. Különleges nap, amikor megköszönhetem apának, hogy szeret, és annyi mindent megtesz értem. Rágódtam, hogyan csináljam, miként mondjam el neki, mit érzek. Aztán, amikor megjelent a nappaliban, és leült, hogy megigya a kávéját, minden magától megoldódott. Lelkesen vetettem magam az ölébe, felkapaszkodtam a vállára, és össze-vissza pusziltam. Próbált menekülni, de nem hagytam ki semmit. Végignyaltam az arcát, és még fülipuszit is kapott. Megölelt, és elég volt egy pillantás, hogy tudja, én így köszöntöm apák napján. Hiszen minden nap az övé.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr114053390

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő