Az idő

Órát lehet hozzám igazítani. Legszebb álmomból ébredve is mindig pontosan tudom, mennyi az idő. Önhibámból szinte soha nem maradok le semmiről. Legfeljebb ha valami éjszakai program annyira későre csúszik, hogy képtelen vagyok kivárni, és bealszom. De az ilyesmi kivétel, az időérzékemhez nincs semmi köze. Gyorsan leszögezem, mielőtt valaki meggyanúsítana: nem, nem csalok. Egyszerűen csak tudom, minek mikor jön el az ideje. Pedig még órám sincs. Se zseb, se kar, se kvarc, se okos. Az egyetlen időmérő szerkezet a közelemben a nappali falán lógó ingás falióra, de azt meg olyan magasra szerelték, hogy a számlapjára kizárólag akkor látok rá, ha a kertből, az ablakon át nézem. Próbáltam, és roppant kényelmetlen, úgyhogy inkább kihagyom.vizslafotozas_419a1956_fb.jpg

Kicsit olyan vagyok, mint a Pókember. Kivételes adottságomat igyekszem mindig a jó érdekében használni. Kérdés persze, kinek mi a jó. Anya például nehezen szokta meg, hogy minden reggel megelőzöm a telefonját néhány másodperccel. Fél hatra van beállítva az ébresztője, és mert olyan borzasztóan fülsértő a hangja, inkább előre szólok, mielőtt bekapcsol. Annyi az egész, hogy felkelek, nyújtózom egyet, megrázom magam, és csattogtatom a füleimet. Ennyi éppen elég, a jelzésemre mindenki felébred. Még CiniMini, a macska is, pedig ő többnyire kint alszik a teraszon. Egyedül azt nem értem, ha hétfőtől péntekig senkinek nincs kifogása az eljárásom ellen, szombaton és vasárnap mi a baj vele. Hétvégén miért morognak? Nekem tényleg nem fáradság, szívesen csinálom.

Apa érdekében is gyakran bedobom magam. Sok időt tölt a számítógép előtt, és a műtétje után az orvosok azt mondták, ússzon, sétáljon. A vízi sportok dolgában nem tudok a segítségére lenni, de abban igen, hogy a napi sétákról le ne maradjon. Az elsőnek mindjárt reggel eljön az ideje. Felkelés után másfél órát hagyok neki. Igya meg a kávéját, támassza fel a szemhéjait valamivel, aztán irány a tópart. És nem hagyom azt sem, hogy lerövidítse az egyórás fordulót. Kifogásnak nincs helye. Nem lehet fagyra, kánikulára hivatkozni, hiszen nincs rossz idő, csak rosszul öltözött sétáló. Ha hideg van, vegyen kabátot, ahogy én is. Ha meleg, tegyen sapkát a majdnem kopasz fejére, hogy ne kapjon napszúrást. Felmentést legfeljebb akkor kaphat, ha szakad az eső, mert még vizes lesz és megfázik.

Belső órám napközben sem pihen. Míg apa dolgozik, és én jókat alszom, a gyárilag beépített időmérőm csendesen fut a háttérben. Kell is, mert különben apa honnan tudná, hogy ideje félretenni a munkát, és kimenni, járni egyet. Ha nem szólok, képes egész nap a kanapén heverni, ölében a laptopasztallal, és valami újabb fontos munkában elveszni. Ami az ő állapotában megengedhetetlen. Igazából minden órában kellene tartania tíz perc szünetet, de tudom, lehetetlent nem kívánhatok. Beérem annyival, hogy kétóránként valami ürüggyel magamra vonom a figyelmét. Mondjuk, úgy teszek, mintha ki kellene mennem. Inkább kivisz, mint hogy takarítani kényszerüljön utánam. És ha már kint vagyunk a kertben, húzom az időt kicsit, hogy megmozgathassa elgémberedett tagjait.

Egyedül anyával vagyok bajban. Képtelenség belőni, melyik nap mikor ér haza. Hónapok óta jegyzem az időpontokat, de szőke nő, nincs benne semmi rendszer. Egyszer korábban, máskor később. Érkezése nincs összefüggésben az évszakkal, az időjárással, vagy azzal, milyen nap van éppen. Az időérzékem sem segít, neki naptára van. Abba írja bele, mikor van rendezvény, vacsora, vagy „meeting”. Amiről nem is tudom, micsoda. És ha ez nem lenne elég, amikor külföldre kell utaznia, megesik, hogy napokig haza sem jön. Hiába lesem az érkezését a nappali hatalmas, boltíves ablakának párkányába kapaszkodva, végül kettesben nézzük apával az esti filmet a tévében. De reggel ilyenkor sincs pardon. Fél hat előtt néhány másodperccel csattogtatom a füleimet.  

Minden szentnek maga felé hajlik a keze, miért lennék éppen én kivétel. Nem lehet megtéveszteni a nyári időszámítás trükkjével, pontosan tudom, mikor jön el a vacsoraidő. Mert ami jár, az jár egy törpetacskónak is. Akár anya, akár apa van otthon, ha elfelejtenék, hogy idő van, odatolom a tányéromat. Addig zörgök vele, míg meg nem unják. És az sem zavar, ha vendégek vannak. Nézzék csak nyugodtan, ahogy megvacsorázom. Csorogjon a nyáluk. Én nem kóstolhatom a chipsüket, amit annyira szeretnek, ők nem kapnak az én nyulamból, vagy a fürjemből. Sőt, a báránypacal rágókámból se. Ez van. Illetve ez lesz most is, mert érzem, itt az idő. Hamarosan tálalják a vacsorámat. Úgyhogy ha nem haragszotok, lassan mennem kell. De ha véletlenül nem tudnátok, mennyi az idő, kérdezzetek bátran.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr2413992042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő