Szmötyi

Szmötyi a szomszédba költözött. Ha nem szólnak, észre sem veszem, ahogy becuccolt. Pedig egy csendes estén érkezett. Nem volt se ováció, se hangzavar, csomagokat cipelő, egymást túlkiabáló emberek. Egyszerűen csak ott volt.szmotyi0.jpg

Helyes fiú. Elgondolkodó, kicsit talán félszeg. Valami szomorúság bujkál a szemében. Láttam, mert a bemutatkozáson már túl vagyunk. Tényleg csak a kötelező udvariasság. Egy kurta biccentés, köszönésféle mormogás, és annyi. Hja! És adott egy puszit az orromra. Aztán mindketten csak ültünk és hallgattunk, miközben anya meg István, a szomszéd, akihez Szmötyi költözött, beszélgettek. Rólam, róla, arról, hol fog aludni, honnan jött.

Figyeltem őt. A bőrömön éreztem a bizonytalanságát, a magányosságát. Bele is borzongtam. Olyan volt, mint aki elvesztett valakit. És tényleg. István az egészet elmesélte anyának. Biztos azt hitték, nem hallom, vagy, hogy velem nem kell törődni, és nyugodtan megbeszélhetik. Mert még annyira kislány vagyok, hogy úgyse értem.

Nektek elmondhatom, de ne adjátok tovább! Szmötyi igazán jó családból származik. Van róla „kutyabőr”, és mindenféle igazolás. Meg látszik is rajta. A büszke tartásán, az előkelő mozgásán. Igazi úrifiú. Akiről mindenki azt hiszi, aranytányérból eszi a libamájat. Valamiért mégis elkerült otthonról. Valahogy úgy, ahogy én Vaszarról, de azért másként.

Biztos neki sem volt könnyű. Emlékszem még, mennyire meg voltam ijedve, amikor anya és apa hazahozott. Mennyire idegen volt minden. Hogy napokig tartott megszokni az új helyet, és milyen gyakran összerezzentem a legkisebb zajtól is. Szmötyi is így lehetett ezzel. Majd egy éve volt kiismerni a kis kertes házat, a saját kuckót, ahol elbújhatott a világ elől. A kertet, ahol egyedül is kedvére sétálgathatott. Aztán szertefoszlott ez a kis boldogság.

Újra mennie kellett. Miért, nem tudom, de elveszett a kis ház, és be kellett költöznie egy lakótelepi lakásba. Neki kicsit sem számított, hogy nem volt előkelő a hely, és lifttel kellett felmenni az ötödikre. Még az is belefért, hogy hallatszott, amikor egy emelettel feljebb a gyerekek rohangálnak a szobában. Ő, Szmötyi volt hangos. A szomszédok nem szerették. Annyira nem, hogy végül egyenesen kiutálták.

Istvánék megmentették. Náluk megint van kis kertes ház, játékok, mindenki szereti, a gyerekek befogadták, törődnek vele. Van mit ennie, és a szomszédoknak is családtagként mutatták be. Kiutálni pedig biztosan nem fogják. Mert nem olyanok, mint a lakótelepiek voltak. Engem is szeretnek, pedig tudom, hangos vagyok.

Első este anya is megajándékozta. Átadta a kerítés felett Szamóca régi, puha ágyát. Azt, amelyik igazából a spánielek méreteire készült, és így egy hozzám hasonló törpetacskónak túl nagy lett volna. Amelyikhez anya az emlékek miatt annyira ragaszkodott, és amelyik egy olyan rendes méretű tacskónak, mint Szmötyi, pont megfelel.

Ha majd jobban összebarátkoztunk, Szmötyi talán elmondja, kényelmes-e az ágya. Én pedig szorítok, egyikünknek se kelljen újra költöznie. Tudjátok, nem érzem magam elég erősnek, hogy kibírjam, amin neki át kellett mennie.

Köszönjük az illusztrációt Raminak, Szmötyi gazdijának!

 Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr4713702804

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő