Az idegen

Ijesztő volt a sötét napszemüvegében. Az idegen hatalmas autójával leparkolt a kapu előtt, kiszállt, és ellentmondást nem tűrve jött be a lakásba. Leült velem szemben, és a telefonjával levideózott. Úgy éreztem, kifejezetten tetszik neki, hogy tiltakozom, járatom a számat, kiabálok, mégsem tehetek semmit. Az van, amit ő akar. Csak reménykedtem, hogy nem lesz baj.idegen-02.jpg

Rám nevetett, miközben anyával és apával rólam beszélt. Mit és mennyit eszem, engedelmes, szófogadó vagyok-e? Mi az, amit csináltam már és mi az, amit még el kellene fogadnom? Forgott velem a világ. Éreztem, az én sorsomról tárgyalnak. Rémisztő volt, és az sem segített, hogy apa megfogott, felemelt, a karjába zárt. Biztonságot adott, de tudtam, ha menekülnék is, ilyenkor már nincs esélyem. Úgyse enged el.

Először apa vette kézbe a pórázt. Kivittek az utcára, elhaladtunk az idegen komor, zárt autója mellett, és az erdő felé vettük az irányt. Jártam már ott, és szerettem is végigmenni a sziklák alatt induló, a sűrű bozóton át a nagy rétig, majd az oldalra lejtő focipályán át tovább, a rengeteg erdőbe vezető keskeny ösvényen. Sokszor megcsodáltam, mennyi a virág, a madár. Láttam rémülten lapuló macskát, fán szökdécselő mókust, sőt egyszer egy hatalmas nyulat is. Bármikor szívesen elindulok arra, de most valahogy nem tetszett az egész.

Mert most más volt. Éreztem, figyelik minden léptem. Hogy jövök-e, hogy nem maradok-e le valahol. És amikor velünk szembejövő kirándulókkal találkoztunk, az idegen nem engedte, hogy mint máskor, megsimogassanak. Hiába lelkendeztek, mennyire szép vagyok, meg sem álltunk. Apa határozottan ösztökélt előre, az idegen pedig anyával jött mögöttünk.

Kiértünk a fák közül és négyünkön kívül más nem volt a nagy réten. Ahol máskor az idős úr sétáltatja a kutyáit, most nem láttam senkit. Nem voltak ott a sátorozó fiatalok sem. A lenyugvó nap narancsos fényében átvágtunk a magas füvön, majd az aszfaltos útra érve a falu felé fordultunk. Tudtam, merre járunk, mert sétáltunk már erre is. Emlékeztem, hol lakik a mindig ugató hatalmas fekete kutya, melyik kertben szokott sütkérezni a napon a macskacsalád. Kiscicák és anyukájuk együtt. Csak azt nem tudtam, mi mit csinálunk ott kora este, vacsoraidőben.

És akkor az idegen kivett apa kezéből. Tanácstalan voltam. Tényleg azt várják, vele menjek? Sokat nem rágódhattam, mert elindultunk. Zavartan néztem az út szélén éppen leparkoló két terepjárót, de a vadlesre igyekvő vadászok kipakolás közben ránk se hederítettek. Senki sem látott semmi rosszat abban, hogy egy olyan apróságot, mint én, egy idegen vezetget. A máskor figyelmes szomszédok se hajoltak ki a kerítés felett megkérdezni, ki ez, akivel érkezem. Mégis, legalább hazaértünk.

Alig vártam, hogy a kapun belülre kerüljünk, és becsukódjon mögöttem a biztonságot jelentő ajtó. Az idegen azonban nem sietett. Kinyitotta kocsija csomagtartóját, és egy hatalmas ládát emelt ki. Kotorászott kicsit a benne lapuló láncok, csatok, szíjak között, majd vastag kötelet vett elő és felém indult.

– Hülyén fog állni neki – mondta anyának, majd hurkot formált a kötélből, a nyakamra húzta és megszorította. Nem durván, csak annyira, hogy ha akarom, akkor se tudjam kihúzni a fejem. Tényleg hülyén állhatott, mert óriási volt hozzám képest, de feladtam, nem próbálkoztam semmivel. Hagytam, hogy fel-alá vezetgessen, és örültem, mert nem a várakozó autó, hanem a lakásajtó előtti kiskert felé indultunk. Oda, ahol aztán apa az én dobozomat is elővette.

Azt a dobozt, amiben a szárított halak vannak. Amit bárhogy is próbálok, soha nem tudok kinyitni. Az idegennek azonban könnyedén sikerült. Kivett egy halat, és azt javasolta anyának, a koncentrációs gyakorlatokkal kezdje. Meg is mutatta, mire gondol. Leültetett maga elé, és elém tartotta kedvenc csemegémet. Ültem, ahogy korábban tanultam, és megbűvöltem néztem. Tudtam, ha így teszek, enyém a hal. És így is lett, az idegen pedig örült, hogy ilyen figyelmes vagyok. Szerinte, ha mindennap foglalkoznak velem néhány percet, az iskolában könnyebb dolgom lesz.

Az első órára még várnom kell, de legalább a tanárom megvan, és már nem is olyan idegen. Adott nekem halat. Ha legközelebb találkozunk, tudni fogom, nem kell tartanom tőle, hiszen ő a kutyatréner. Azt pedig máris köszönöm neki, hogy a rólam, a kistacskóról készült videót megosztotta az ismerőseivel. Azt írta, bár szombat estére maradtam, én voltam a nap legcukibb kis ügyfele.

 Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr8913702790

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő