Anyák

Túl vagyunk rajta, tudom, de aznap inkább vele foglalkoztam. Arra gondoltam, fontosabb ez a kis odafigyelés, mint hogy kapkodva leírjam mindazt, ami eszembe jut, és talán nem nehezteltek majd, ha csak kicsit később mesélem el, mi járt a fejemben. Hiszen nektek igazán felesleges magyaráznom, mennyire nehéz utólag jóvátenni, ha mindenféle kifogásokra hivatkozva anyák napján nem anyára koncentrálok.anyapanka.jpg

Anya csak egy van. Apa szokta ezt mondogatni, amikor magába zárkózva, magányosan szerel valamit, és éppen az utolsó csavar hiányzik. Ilyenkor jobb hagyni, hogy egyedül bajlódjon. Segíteni úgysem tudok, hát legalább nem hátráltatom. Legfeljebb távolról figyelem, ahogy előbb higgadtan, aztán egyre türelmetlenebbül keresgél, és morog. Gyakran hiába, mert amire szüksége lenne, csak nem kerül elő, és így egy ötperces ügyködésre is órák mennek el. Néha kifejezetten nehezen talál megoldást. Nehezen, mert anya csak egy van. Neki csak egy. Nekem viszont mindjárt három.

Az első, aki Vaszaron világra hozott. Megszenvedett a három bátyámmal meg velem, akkor, azon a napon. Hozzám hasonlóan apró termetű, törékeny alkat, és noha mindenki Hapcinak szólítja, az irataiban a Pálinkás Jó Reggelt Egészségedre név szerepel. Hálás vagyok neki. Szeretném hinni, hogy mert a legkisebb voltam és vagyok a csapatban, én okoztam a legkevesebb fájdalmat, amikor előbújtam a pocakjából. Bevallom, nem emlékszem az első pillanatokra, mint ahogy azokból a napokból szinte semmire. De talán ő… Ő talán még meg tudná mondani, mit mutatott éppen az óra, milyen volt kint az idő, és mit érzett, amikor kimerülten az oldalára fordulva maga köré gyűjtötte mind a négyünket.

A második anyukám Hajni. Sosem tudom igazán meghálálni neki, hogy annyit törődött velünk. Pedig a testvéreim közül a legtöbb gondja alighanem velem lehetett. A legkisebbel, akit a nagyok könnyen félretoltak, ha eljött a szoptatás ideje, és akit ezért egy pillanatra sem téveszthetett szem elől. Mindig ott volt, ha kellett. Életem első napjaiban odafigyelt, hogy a helyemen maradjak a jó meleg, kifejezetten a mi igényeink szerint kialakított kuckóban. Számíthattam rá később is, amikor járni tanultam, és kint a kertben az unokatestvéreim meg az egyéb rokonok a nagy rohangálás közepette elsodortak, felborítottak.

A hónom alá nyúlt, ha szükségem volt a segítségére. Remélem, tudja, hogy szeretettel gondolok rá, és meghallja így a távolból is a köszönetemet. Mert nekem még rémlik, ahogy a szeme sarkában egy könnycseppel utoljára magához ölelt, és elköszönt tőlem. Figyelte, ahogy a mostani anyukám karjaiba kapaszkodva az autó ablakából talán utoljára visszanézek a bölcsis napjaimban biztonságot adó vaszari házra, az udvarra, ahol az első bátortalan lépéseimet tettem, és aztán elindulok. Belevetem magam a nagy kalandba, az életbe. A bizonytalan jövőbe, amiben a sorsom már az új szüleimen, na meg felnőve, rajtam múlik.

Tacskóléptékkel mérve hosszú idő telt el, mióta anya ölében autózva hazaértünk a Velencei-tó közelében álló új otthonomba, és ma már bátran mondhatom, minden a legnagyobb rendben. Anya szeret, és én is őt. A hétvégi délutánokon együtt sziesztázunk a takaró alatt, és az sem zavarja, ha alvás közben az arcára fekszem. Saját birodalmam van, amit úgy alakított ki, hogy kérnem sem kellett. Önálló ágyat, bungit, étkészletet kaptam, jókat eszem, sokat csavargunk, de anyukám talán az egészségemre figyel oda leginkább. Átrendeztette apával a lakást, nehogy leessek valahonnan, és összetörjem magam. Minden oltást megkapok, és ha csak a legkisebb kétsége van, azonnal megmutat a doktoroknak. Ez az egyetlen, amit szerintem kicsit túlzásba visz, de belefér. Jobb anyukát nem is kívánhatnék.

Most, anyák napján, az első dolgom volt, hogy reggel az ágyban fülipuszik sorával köszöntöttem, és miután kisikítozta magát, estig tüntetően jól viselkedtem. Vagy legalábbis megpróbáltam. Évente egy napot csak kibírok. Vagy nem? Kérdezzétek őt, milyen voltam. Olyan, mint máskor, vagy legalább egy kicsit könnyebb volt velem. Biztosan nem tudhatom, de igazából úgyis az számít, hogy megpróbáltam. És ami azt illeti, annyira csak nem bénázhattam el. Azért gondolom, hogy nem, mert anya délután már egészen furcsán nézett rám. Gyanús voltam neki. Kérdezgette, jól vagyok-e. Vizsgálgatta, nem tört-e rám valamilyen kórság, még a lázamat is meg akarta mérni. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy apa utolsó csavarjához hasonlóan a lázmérőnek is lába kélt valahogy.

Köszönettel tartozom még másik két anyukának is. Ők a nagyik. Anya és apa anyukái. Belőlük tényleg csak egy-egy van, és nélkülük minden valahogy másként történt volna. Hiszen anya és apa se lenne. Valahol máshol, mások lennének a szüleim, és roppant valószínű, hogy ti sem olvashatnátok a történeteimet.

 Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr2613900380

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő