Április 14

Anya megszületett. Nem pont ma, igazából néhány évvel ezelőtt. Mindegy, pontosan mennyivel, egyedül az számít, hogy ezen a napon jött a világra, és ennek apropóján most szeretnék neki örömet okozni. Megérdemli, hiszen olyan sokat tesz értem, és közben annyi rosszaságomat elnézi. Kitalálnom csak azt kellett, mit is adhatnék, amit kizárólag tőlem kaphat, és amiről mindig én jutok majd az eszébe. Valami olyat, amire elég, ha ránéz, és máris tudja, minden alkalmi engedetlenségem ellenére nagyon-nagyon szeretem. Egy apróságot, ami emlékezteti, fikarcnyi gonoszság sincs bennem, kizárólag a szelektív hallásom az oka, hogy néha a játék hevében nem fogadok szót.anyapankajeansmed.jpg

Este összebújtunk a kanapén a televízió előtt, és hamar elaludt. Bökdöstem az orrát, hátha felébred. Az arcát és a fülét is megnyaltam, de minden hiába. Nagyon elfáradt a héten, és akár a feje tetején is táncolhattam volna, azzal sem zavarom meg az álmát. Amiben, lássátok be, így nincs semmi érdekes. Az egész csak akkor érne valamit, ha sikítana, megkergetne, és miután elkapott, jól lebirkózna. Ezek nélkül unalmas. Épp úgy, ahogy a péntek esti tévéműsor. Mert kit érdekel, mit hord össze John Oliver az elmúlt hét történéseiről? Ha benneteket igen, hát bocsánat! Nem vagyunk egyformák, és mentségemre szóljon, hogy én még csatornát se tudok váltani. Legfeljebb véletlenül sikerülhetne. Tudjátok, ha úgy taposnám meg a távirányítót, hogy pont azt a gombot nyomnám meg, amit kell. És még akkor se biztos, hogy érdekesnek találnám a programot. Szóval inkább rágódtam egy keveset. Próbáltam kitalálni, mivel is kezdjem szombat reggel. Mi lenne az, amivel kedveskedhetnék.

Legyek például jó? Kivételesen ne követeljem a reggelimet, és mondjak le a teli gyomorral rohangálás öröméről? Ez volt az első, ami eszembe jutott, és tetszett a gondolat. Egészen büszke voltam magamra, már az ötlet miatt is. Anya biztosan hálás lenne, ha legalább most a születésnapján, nyugodtan megihatná a kávéját, és nem kellene azon idegeskednie, hogy a szeleburdi száguldozásom miatt az orvosnál kötünk ki. Aztán fejben újra nekifutottam, és be kellett látnom, noha nem hangzik rosszul, ez az elképzelés kivitelezhetetlen. Képtelenség, hogy ne topogjak várakozással teli tekintettel a konyhában, a tányérom mellett, és aztán, ha már dugig a bendő, lemondjak a kanapén ugrálás gyönyöréről. Nem, ez nem én lennék. Annyira nem, hogy anya aligha értené. Legkevésbé az jutna az eszébe, hogy neki próbálok a kedvében járni. Inkább rátörne az aggodalom, bebeszélné magának, hogy valami bajom lehet, beteg vagyok, és a végén még meglázmérőzne. Brrr! Kinek hiányzik ez? Kell lennie valami más megoldásnak.

Mélyen bekúsztam a takaró alá. Megbújtam a sötétben, ahová a vastag pokróc sűrű szövetén keresztül az éjszakai műsorok hangjai is alig-alig szűrődtek be. Megnyugtató volt a kellemes melegben elmélkedni, és tényleg csak úgy cikáztak a fejemben a gondolatok. Egytől egyig butaságok. Ötletek, amik nem valók egy születésnapra. Meg csodálatos cselekedetek képei, amikkel egészen biztosan meglepetést okoznék. Ha másért nem, hát mert megvalósításukra adottságaimnál és lehetőségeimnél fogva képtelen vagyok. Ott van mindjárt, hogy nem tudok virágot rendelni, tortát sütni, vagy szép rajzot készíteni. De még azt a fránya reggeli kávét sem tudom lefőzni, pláne az ágyban szervírozni. Szóval bármily nehezemre is esett, be kellett ismernem, nem sok telik tőlem. És ez egészen elszomorított. Annyira, hogy a nagy önsajnálat lassacskán minden energiámat felemésztette, a szemhéjam elnehezült, végül elnyomott a buzgóság. Mély álomba zuhantam, és ezzel jártam a legjobban. Reggelre megszületett a fejemben a megoldás. Nem kell egyebet tennem, mint magamat adnom. Ez lesz a szülinapi ajándék.

Mert milyen is az, amikor magamat adom? Hát, ha olvassátok a mesekönyvemet, tudhatjátok… Időről időre elmondom, mi történt velem, mennyi mindenen járt az eszem. Ahogy most is. Míg anya álmosan a másik oldalára fordult, a hajnali derengést kihasználva sebtében csokorba szedtem mindazt, ami a születésnapjára készülve megfordult a fejemben. Elég, ha a kávésbögrével a kezében elolvassa a "tacskókaparásomat", és rögtön tudni fogja, mit érzek, mennyire fontos nekem. Milyen az a kotorék szeretet. Egy szót se kell szólnom, és virág, meg süti se kell. Pikk-pakk, máris felköszöntöttem. Aztán, ha minden jól megy, és az időjárás is engedi, apával úgyis levisszük a tópartra ünnepelni. Vagy ők visznek le engem. Ez a része teljesen mindegy. A fontosabb, hogy ha már ott vagyunk, sétálhatok egyet, más kutyákkal találkozhatok, és kapok egy falat halat is. Mert azt igazán szeretem.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://tacsimese.blog.hu/api/trackback/id/tr1313832702

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

BEKÖSZÖNTŐ

Köszönöm, hogy felütötted a borítót, és belelapoztál Panka Mesekönyvébe! Történeteimből egy törpetacskó életének érdekesebb eseményeit ismerheted meg. Fülipuszi! Panka

Állandó oldalak

Címkék

ajándék (1) család (3) démonok (1) egészség (1) fotózás (1) (1) könyv (2) kutya (10) macska (1) sajtó (1) tacskó (10) tél (1) Címkefelhő