PANKA MESEKÖNYVE

Képzeljétek, sajtótájékoztatón voltam! Teljesen igazin. Voltak kamerák, mikrofonok, meg minden. És ha már, hát bele is ugattam. Igen, szó szerint. Komoly témákról folyt a szó, ment a vetítés, és mindenki feszülten figyelt, amikor megláttam valakit. Mindegy kit, a lényeg, hogy nem tetszett a képe, úgyhogy jó hangosan beszóltam. Utólag is elnézést kérek mindenkitől, akit megzavartam, igazán nem szokásom az ilyesmi, de egyszerűen képtelen voltam megállni. Biztos megértitek, a legjobb családban is megesik.

Szóval, visszhangzott tőlem a terem, és hirtelen seregnyi szempár fordult felém. Furcsa érzés volt. Nagyjából félszázan bámultak rám várakozóan, és egészen úgy éreztem, tényleg felkeltettem az érdeklődésüket. Hogy eljött a pillanat. Az én pillanatom, amikor csak rám figyelnek és kíváncsiak, mit is akarok mondani. Mi is az, ami miatt felemeltem a hangomat. De ha most el is keserítelek benneteket, őszintén meg kell mondanom, ez az, amit talán már soha nem tudhat meg senki. Elsősorban, mert én sem emlékszem. Teljesen kiment a fejemből, mi lett volna a magvas mondanivalóm. Ott és akkor meg egyszerűen nem maradt időm, hogy kifejtsem.

Tudjátok, anya szörnyen zavarba jött, és villámgyorsan cselekedett. Egy mozdulattal befogta a számat, és sebesen kicipelt a rendezvényről. Igazán nem tudom, miért hirtelenkedte el. Ő vitt oda. Mégis mire számított? Jó, kétségtelenül nem egyeztettük le, hogy felszólalok, de akkor is! Ha már a hivatalos programon kívül megkaptam a szót…

Mindenesetre, mire felocsúdtam kint voltunk a fogadóteremben. Távol az érdeklődő tekintetektől, és a csábító szendvicsekkel telis-tele rakott svédasztaltól. Attól, amitől előzőleg is kellemetlenül messze foglaltunk helyet, és amit tényleg nagyon megnéztem volna közelebbről.

Meg távol az előadások sorától. Igaz, azok valójában amúgy is inkább apa számára lehettek érdekesek. Amennyit hallottam belőlük, mind autós dolog volt. Csupa-csupa olyan téma, aminél engem bizony a sonkás szendvicsek, vagy a virsli jobban érdekelt volna. De mit tehettem? Anyáék a sajtótájékoztató miatt vittek magukkal, tízórairól eredetileg szó sem volt. És mert elszóltam magam, még az illatok ízlelgetéséről is le kellett mondanom.

Persze az is lehet, hogy jobb így. Szerencsétlen újságíróknak biztosan rosszabb volt. Falatozhattak ugyan, de nekik dolgozniuk is kellett. Odafigyelni, feljegyezni mindazt, amit az előadók elmondtak. Pusztán azért, hogy aztán cikket írhassanak az egészről. Borzasztó! Szinte sajnáltam őket. Pláne, hogy az egyébként kutyabarát Larusban jól főznek. Nem lehet könnyű az ínycsiklandó falatoktól néhány méterre fegyelmezetten ülni és a munkára koncentrálni. Gyakoroltam eleget az iskolában, és hiszitek, vagy sem, ilyen viszonyok között nehéz rendesen viselkedni.

Apának persze van ebben gyakorlata. Negyedszázadon keresztül járt ilyen helyekre. És amennyire tudom, már abba is undorral borzong bele, ha aszpikos sonkát lát. Vagy franciasalátát. Ahogy ő emlegeti, „macskahányást”. Neki jobban bejönnek a házias finomságok, például a rendes csirkepörkölt, vagy belefér a közepesen átsült steak is. Azok a dolgok, amiket sajtótájékoztatón ritkán szolgálnak fel. Már, ha itt felszolgálásról lehet egyáltalán beszélni. Mindenki vesz, amit akar, és felesleges lenne tagadnom, nekem ez tökéletesen megfelelne. Ha csak egy pillanatra félrenéznének, simán végig kóstolnám mindazt, amit egy ilyen asztalra kitesznek. A töpörtyűs pogácsa éppen úgy lecsúszna, mint a különféle felvágottak, sajtok, gyümölcsök, vagy a melegítőtálak fedele alatt gőzölgő pörkölt. De engem oda sem engednek.

Panaszkodni azért nem akarok. Már csak azért sem, mert anya végül megenyhült, és visszavitt a terembe. Megállt velem a bárpult mellett, én pedig csendben lapítottam. Okultam az előzményekből, beletörődtem, hogy ha jól viselkedem sokkal kevesebben vesznek észre. Az idős fotós is csak azután szúrt ki magának, hogy lekapta anyát. Meglepetten csóválta a fejét, mert ki látott még ilyet, miként kerülhetett a fotójára egy kutya. Akik mellénk léptek egy-egy italért, jobbára megsimogatták a fejemet és csendben lelkendeztek. A legtöbben viszont nem figyeltek rám, az előadást hallgatták, vagy a számítógépükön kopácsoltak.

Ártatlan tekintettel ültem végig a hátralévő hosszú perceket. Amíg lement az utolsó előadás, és az újságírók is kikérdezősködték magukat. Aztán végre jöhetett a svédasztal. És ott aztán tényleg enyém volt a főszerep. Csak nem értem, mi csodálkozni való van azon, hogy törpetacskó létemre szeretem a szeletelt almát, ami szerintem megpucolva a legfinomabb. Annyira, hogy vauuu!

 Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.